Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)

HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt

kisebb Harkán Ifjú János (60), Bertók János (40) és Matkó István (28) tartotta állatait, egyaránt 39-39 éve (az utóbbinak persze már az apja kezdte Harta élését). A tanúk egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy „a harkai pusztán járó barom szintén oly szabadosán reá ment az kötöni pusztára, az kötöni pusztán járó barom is az harkai pusztára mindenkoron szabadosán ráment”. Vagyis: a két szomszédos puszta a halasi nagyállattartás központjai közé tartozott anélkül, hogy a köztük levő határt különösebben számon tartották volna. Az állatokat eszerint azon az alapon lehetett „kötönyiekre” és „harkaiakra” osztani, hogy hol volt a téli szállásuk.

Hogy az 1761. évi térképen ugyanezen övezetben szereplő Szarkás, Debeák, Zsana, Tájó és Bodoglár96 után is fizettek-e magyar földesuraknak, nem tudjuk. A hódoltságra a puszták megadóztatása érdekében fokozódó nyomásból arra következtetünk, hogy minden bizonnyal igen. Mielőtt továbblépnénk, szóba kell hozni, hogy a kecskemétiek a halasi határ legegységesebb részének tűnő Fejérföldben is érdekeltek voltak. Persze az is meglehet, hogy 1659-ben Szalatnyai István, Oroszlány István és Szabó Mihály, 1669-ben pedig az utóbbi kettő megfelelő helyismeret híján vette be a tiltás alá vont használók közé Kecskemétet.97

A távolabb fekvő pusztákról az alábbiakat tudjuk:

Kecel és Szentdömötör98

A XVI. században - e környéken szokatlan módon - végig élő Kecel falu határát a halasiak a XVII. század derekán már biztosan használták, hiszen Jánossy Mihály 1657-ben Pest-Pilis-Solt vármegyén tiltotta őket attól. Mint egy 1667. évi tanúvallatásból kiderül, a Tegzes család már Jánossy Fábiántól99 is bérelte a keceli Taby Mihálytól vett pusztát. Mivel Tegzes (II.) János előadása szerint „valami levelek voltak Balogh Mátyás kezében [is], de micsoda levelek és mire valók legyenek”, nem tudta megmondani. Elkerülendő a bonyodalmakat, Tegzesék 1664 körül vele is kiegyeztek 30 tallér használati díjban. A Tegzesék birtoklása alkalmasint megszakadhatott; 1677. április 22-én a Szabó Jánosból, Turzó Gergelyből, Vuxin Mihály- ból, Öv Mátéból és másokból álló kompánia fordult azzal a kéréssel Jánossy Györgyhöz és Jánoshoz, hogy Kecelt „a fulöpszállásiaknak kezekhez ne ejtse”, mert az ottani Szabó Ferenc göbölyei tavaly is sok kárt tettek a szomszédos szent- dömötöri pusztán, amit úgyszintén a halasiak béreltek. Azon kérésük sikerében, hogy „mind az szentdömötöri, az keceli földek bérit innen mitőlünk várja kegyelmetek egyszersmind, tovább ennél nincsen”, márcsak azért is bíztak, mert állítólag a két puszta török birtokosai kijelentették: „külön nem adják” bérbe azokat.

A Jánossyak hallgattak az okos szóra, így az 1680. évi elszámolás szerint Kecelt 20 pár csizmáért, Szentdömötört pedig 9 tallérért engedték át a meg nem nevezett halasiaknak. (A szentdömötöri pusztáért 1667-ben jelentkezett egy másik jogkövetelő, Patay István is, aki többek között, a halasiakat is eltiltotta nyolc Solt megyei pusztájától, amelyek közé nagyvonalúan besorolta az igazolhatóan másokat illető Vadkertet és Szentdömötört is.)

Jellemző a halasi puszták kiterjedésére, hogy a bérlők említett 1677. évi leve346