Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt
négyszereződéséről (!) tudósítanak.155 (Mivel anyakönyveink csak 1679-től vannak, meglehet persze, hogy hasonló mértékű epidémia már korábban is végigsöpört a városon.) * * * Mindez azonban csak előjáték volt ahhoz a hosszú háborúskodáshoz képest, amelynek előszele már 1682-ben éreztette hatását e vidéken is. Ez év végén az úgymond 17 házból álló Halasnak 2 kila árpát, 3 és 1/2 szekér szénát és fát kellett adnia a Zombor térségében kiteleltetett török csapatoknak, amelyek nyilván a Thököly Imre közép-magyarországi fejedelemségét megteremtő hadjárat nyomán vetődtek ide. Az Oszmán Birodalom Bécs ellen intézett, végzetes 1683. évi támadása kezdetben előnyökkel járt Halas lakossága számára. Mivel Kara Musztafa nagyvezírt maga a szultán is elkísérte Belgrádig, mód nyílt újabb védlevelekért fordulni hozzá.156 Aztán a háború csakhamar megmutatta igazi arcát a Duna-Tisza köze népének. Bár a török előrenyomulás szükségképp a Dunántúlon keresztül folyt, a tatárok, mintegy rutinszerűen, végigdúlták ezt az országrészt is. Az alsónémedi és ócsai magisztrátus 1683. július 21-én körlevélben szólította fel a dömsödi, dabi, tatár- szentmiklósi, tassi, szalkszentmártoni, vecsei, solti, pataji, izsáki, halasi, fulöpszál- lási, kecskeméti, körösi és ceglédi elöljáróságot, hogy a náluk - akiket az „Isten csodálatosan megtartván jóvoltábul ebbeli veszedelmes károktul mind ennyi ellenség között is” - összegyűlt, elkóborolt és prédáit szarvasmarháért jöjjenek el, s kiki a magáét vigye haza. (A megnevezett helységek felsorolása, ellenkező irányban haladva, jól kirajzolja a tatárok útját.) Az 1683. évi tatárjárás tehát nem tizedelte meg az itteni településeket, ám - azon a váltságdíjon kívül, amit a tatároknak ilyenkor továbbhaladásuk fejében fizetni szoktak - jelentős károkat okozott nekik. Ráadásul a budai törökök maguknak tulajdonították az állatok megváltásának dicsőségét - amiben, meglehet, valóban volt részük -, s elsősorban kecskeméti Kakulya Jánostól, Sárközi Istvántól és Szívós Mihálytól, halasi Tegzes (II.) Jánostól, solti Bosza Jánostól és tatárszentmiklósi Szabó Gergelytől várták állítólagos költségeik megtérítését. Egy másik török fenyegető levélből kiderül, hogy a halasiak nem kevesebb mint 593 marhát kaptak vissza, amiért 593 lepéri'51 [180-215 Ft-ot] követeltek tőlük. Nem csoda, hogy a környékbeli lakosság rettegve kémlelt a távolba: nem kell-e visszafele útban is számolnia a tatárokkal. A halasiak Jankóvárban lakó török urának 1683. november 13-i levele arról tanúskodik, hogy ő is csak találgatott: „lenni kell ugyan az tatárnak valahol ide alá, de ha úgy volna, hogy Zombor táján volna, lehetetlen, eddig bárcsak szakadékja ide ne ért volna eddig, csakhogy magam elméje szerint való informátióm az, hogy jóllehet császárunk őfelségének van hírivei, hogy a német várakat ostromolja s víjja, de nincs még hírivei az, hogy a német s lengyel tábora elszállván, elment volna [vagyis: a tatároknak az ostromlott erődít363
