Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 5. Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban
elsősorban náluk találjuk meg azokat a keleti lovasnépekre oly jellemző ékszereket, egyéb ruha kiegészítőket, fegyvereket, lószerszámokat (nem ritkán orosz és bizánci-balkáni tárgyak kíséretében), melyek a beköltözött első-második nemzedéket jellemezték. A későbbi generációk - a befogadó magyarságba való gazdasági-társadalmi-kul- turális betagolódás hatására (asszimiláció, keresztény hitre térés, feudalizálódás) - e temetkezési formával már felhagytak (templom körüli temetők). Viseletűk emlékei és egyéb tárgyaik is mindinkább helyi készítmények. Sajnos a korai sírok vizsgálatát alapvetően megnehezíti, hogy kivétel nélkül nem hiteles feltárásból származnak. Lelőhelyük és lelőkörülményeik alig tisztázhatók, a tárgyegyüttesek minden esetben csonkán, hiányosan kerültek múzeumba.24 Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a Kárpát-medencébe érkezett kunok legelőkelőbbjei nem engedhették meg már maguknak a kőszobor állítás szokását, amint kurgánjaik mérete és a melléjük temetett lovak száma szintén jóval szerényebb lehetőségekre utalnak. A múlt század közepén, az akkor Kiskunhalashoz tartozó kunfehértói Inoka- Pincehegyen (227. lelőhely) magányos lovassírra bukkantak (1. kép 1.). A leletek a II. világháború alatt elpusztultak, ma már csak a Bóna István professzor másolatában fennmaradt sírrajz, a jeles műgyűjtő Révész György és Nagy Czirok László feljegyzései nyomán alkothatunk róla képet. Ezek alapján Pálóczi Horváth András rekonstruálta az együttest. A korabeli megfigyelésekből kiindulva nem zárható ki, hogy az előkelő kun halott idővel erősen lekopott sírhalom (kurgán) alatt nyugodott. Testét K-NY-i irányban fektették. A vele együtt lelt ékszerek (fonott ezüst nyakperec, felvarrható, kétfülű, aranyozott ezüst gombok, egyéb lemez ruhadíszek, talán a jellegzetes szarvalakú kun női fejfedőre varrt ezüstlemezkék), no meg a fegyverek hiánya nőre vallanak (1. kép 2-3.). Bal oldalán nyugodott lova, melynek felszereléséből a kengyeleket, s vélhetően a díszes kantárzat egyik emberi arcot ábrázoló díszveretét (1. kép 4.) gyűjtötték össze. Mindezeket IV. Béla (1235-70) pénze kísérte halotti obulusként.25 Az akkoriban ugyancsak Kiskunhalas részeként ismert Balotaszállás-Balota- pusztán (Szakái Aurél legújabb kutatásai nyomán tudjuk, hogy a Szalai-földön), 1892 augusztusában ismét egy pogány kun nő sírjára bukkantak (192. lelőhely). A helyszínre kiszálló rendőrség szemléje és „ásatása” után, a következő év tavaszán a leletek - ami megmaradt belőlük - a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A kivételesen gazdag hölgy ékszerkészlete és egyéb tárgyai hűen tükrözik azt a sajátosan kevert kelet-európai divatot, mely a kunság felső rétegét a 14. század elejéig jellemezte. Az ősibb, nomád hagyományoknak megfelelően e sírban is megtalálhatók voltak a nyitott, aranyozott ezüstlemez karikákkal díszített, szarv alakú női fejdísz maradványai (2. kép, 10. színes kép), akárcsak a csavart testű ezüst nyakperec (6. színes kép). Ugyanezen körbe sorolható a valószínűleg övre akasztható, függesztőkarikás ezüsttü (8. színes kép). Talán a Fekete-tenger melléki kereskedelem, talán a balkáni évek hatására igen 177
