Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)

HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 5. Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban

A kunok eredete, útja a Kárpát-medencéig

Mint annyi keleti lovasnomád „birodalom”, a kun törzsszövetség is különböző eredetű - hol meghódolt, hol önként csatlakozott - néptöredékből ötvöződött. Sokféle elnevezésük e folyamat történetét adja dióhéjban.5 Az örmény Khardes, orosz Polovci, bizánci Komanoi, latin Cumani, német Falben alakok a „halványsárga, fakó” jelentésű Kuman népnév megfelelői, míg a keleti (arab, perzsa, kínai, mongol) források Kipcsak néven említik őket. A szövetség magvát adó qun nép eredetileg a Hoangho folyó mentén, a mai Mongólia és Kína határvidékén élt. Innen - a később Kínát is megszálló - kitajok terjeszkedése űzte őket nyugat felé, a magyar államalapítás évtizedeiben. E vándorlás során, a Belső-Ázsia határát jelentő „dzsungáriai kapu” tájékán egyesültek először a sári (sárga ujgúr) törzsekkel, majd a kazahsztáni steppékre érve a szintén török nyelvű qipcaq-okkal. Utóbbiak számbeli túlsúlya folytán a szövetség némi ogúzos hatásokat mutató nyelve, műveltsége idővel kipcsakká vált, amint szállásterületük neve is (Dest-i Kipcsak).

A Volgán átkelve, 1055 és 1068 között hajtották végre azt a hadjáratsorozatot, melynek eredményeként - az úzokat és távoli rokonaikat, a besenyőket elűzve vagy meghódoltatva - uralmuk alá került a Fekete-tengertől északra, egészen az Al- Dunáig húzózódó steppevidék. A kunok gyorsan berendezkedtek új hazájukban. Név szerint csak töredékesen ismert (pl. Toksaba, Barak, Kongur-oglu, vagy a hazánkba került csoportok közt is kimutatható Borcs-oglu, Csertán, Olás) kb. 20 törzsük igen laza szövetsége két nagyobb egységbe tömörült. Felvethető, hogy a Dnyepertől nyugatra terült el az előkelőbb „Fehér Kumánia”, mely a szövetség vezető, kun-sari törzseiből állt, amint ezt a kunok európai elnevezései is jelzik. Ennek megfelelően a kipcsak „Fekete Kumánia” tőlük keletre eshetett, s a Volgán is túlnyúlt. A törzsek - Levédia és Etelköz kapcsán számunkra is ismerős - nagy folyók mentén telepedtek meg (mai ismereteink szerint 8 főbb lakókörzetük mutatható ki), ahol - a honfoglaló magyarsághoz hasonlóan - meghatározott útvonalakhoz és területekhez kötött, ciklikus téli-nyári szállásváltó, félnomád életmódjukat folytatták.

A nomád lovasíjász harcmodor igazi mestereiként természetesen a kunokat is „kalandozásokra” csábította a szomszédok gazdagsága. Hol felkért szövetségesként, hol nem várt támadóként rendszeresen vezettek jövedelmező hadjáratokat az orosz fejedelemségek (pl. Csemyigov, Perejaszlav, Kijev 1061, 1068, 1071, 1099, 1178, 1187, 1190, 1192, 1203, 1213) és Bizánc balkáni tartományai (1078, 1087, 1096, 1103-1114) ellen. Utóbbi területen jelenlétük és befolyásuk szinte állandósult a bizánci latin császárságból kiszakított, Asen-féle II. bolgár cárság (1185-1237) révén. Hatalmuk diplomáciai elismerését jelzik az orosz (1097, 1107, 1187) és bizánci (1240) részről szorgalmazott, házassági-dinasztikus kapcsolatok. Szövetségük szervezettségi szintje folytán azonban soha nem jelentettek a hunokhoz, avarokhoz vagy akár honfoglaló elődeinkhez mérhető veszélyt a keresztény Európára.

171