Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

I. RÉSZ - 2. Halász Géza - Janó Ákos: Kiskunhalas története a felszabadulásig

kegyeletes ünnepségnek, mellyel Bem apó hamvait fogadták a halasi állomáson, amikor a Szíriái Aleppóból végső nyughelyére, Tarnowba szállították.

Több vízügyi értekezlet foglalkozott Halason a szinte évenként megismétlődő áradásokkal, melyek a vetésekben óriási károkat okoztak. A csatornázás azonban mindig csak terv maradt. A vadvizek pedig egyre nagyobb területeket hódítottak meg. 1937-ben arról olvashatunk, hogy 60 éve nem volt akkora víz, s hogy 15 000 holdat öntött el az ár a határban. Ha lehetséges, 1940-ben még nehezebb volt a helyzet, a tűzoltóknak mintegy ezer esetben kellett kivonulniok, hogy az elázott öreg épületeket alátámasszák.

Ilyen körülmények között is meg tudta tartani a város történelmi múltjából eredő sajátos paraszti arculatát, melyet a két világháború közötti időben Erdei Ferenc rajzolt meg a legtalálóbban a Futóhomok Halas székváros c. fejezetében:

,,Az élő város maga is őrzi múltjának egy-egy darabját: A zeg-zugos utcák, szeszélyes terek s a nádas tó a templom tövében még az első megszállás izgalmát lehelik. Nem olyan város Halas, mint a nyugatiak, de város és régi székhelye a kunoknak. Öreg református templomát tiszta és fegyelmezett pillanatában alkotta: kemény vonalú, egyszerű fehér épület, nem hivalkodik, olyan, mint más mezővárosok református templomai. Avasfalú kúriák és öreg civisházak a templom stílusát viszik széjjel a homokos utcákon s együtt egy darab históriát őriznek a város korábbi életéről. A sok és jól kövezett utca messze eltávoztatja a parvenü város látszatát. Halas nem parvenü város és polgárai nem parvenü polgárok, régóta kísérlik már a polgárosult életet. De mint az árnyék, úgy húzódik egészen a templom alá a legrégibb társ és ellenség: a szikes tó és mocsár. Kétszáz lépésre a város közepétől már kun pusztaság van: szik és nádas, békák és szúnyogok, mintha valami zabolátlan elem mindig fenyegetné ennek az ízes városnak életét . . .

— Halast, mint a legrégibb mezővárost, legjobban is köti a múltja. Semmit sem mutat a többi mezővárosok buzgó és türelmetlen törekvéseiből. Halas nem siet . . .-— A tanyaföldek ma is szántók, de ma már minden tanyán van szőlő és gyümölcsös, különösen a jövevények tanyáin. A ma már számottevő gyümölcs- és szőlőkultúra bölcsője azonban az „úri tanyák” kertjeiben volt, későbbi virágzását pedig az erdőirtások alkalmával kiparcellázott földeken (Pirtón) idegenből betelepültek kezén érte el. Kiskunhalas életében nem központi gond és lendítő erő a kerti kultúra, mint pl. Kecskeméten és Nagykőrösön. Halas nem töri magát.

— Halas törzsök lakossága a reformáció kezdete óta református és mai számbeli kisebbségük ellenére is főtényezői a város életének. A földadó nagyobb részét ma is ők fizetik, a fontosabb pozíciókat ők tartják a kezükben, s az ő szellemük érvényesül a vezetésben. Rátartó és dekoratív fajta. „A magyar földnek egyik legékesebb művelője”, ahogy egyik reprezentatív egyéniségük mondja, az ékesség azonban nem a földművelésre, hanem az emberre vonatkozik. Nem szeret a tanyán lakni — bérbe adja, ha csak teheti —, nem szereti a robotos földmunkát s urai, pórjai egyformán szeretnek jól élni: enni, inni, mulatozni. Szigorúan tartják a régi „erkölcsöket” s a „jött-mentet” nem veszik be maguk közé . . .

— Az őslakó reformátusság nem mutatja ugyan jeleit olyan fáradságnak, mint a dunántúliak, azonban mind vagyonszerzésben, mind szaporaságban elmaradnak a jövevényekkel szemben. Megálltak a fejlődésben . . .

— A jövevények legtöbbje katolikus; elől járnak a kertművelésben, szapo69