Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
II. RÉSZ - 8. Nagy Czirok László: Az utolsó halasi verbuválások
nyakukba aggatott kulacsaikat is teleöntették. Az őrmester ezután nyájas, szép szavakban szólt a tömeghez. Elmondta, hogy mi célból jöttek a városba, miért kellenek újoncok. Elsorolta, hogy akik leparoláznak, parolapénzt kapnak, s hogy nem kell sokáig szolgáljanak, amikor a hadjáratnak vége lesz, mindenkit haza- bocsátanak, mily szép és dicső dolog katonának lenni, hogy a kunok, a z ő dicső eleik voltak mindezideig a királyi szék legnagyobb, leghűségesebb támaszai. Az összegyűltek, kik ekkorra sok százan voltak, megéljenezték, ő pedig az addigi induló és hazafias dalok után táncnótára zendíttetett. Huszárjaival ő is táncba indult, ami mindenkinek nagyon tetszett. A város szépei is lélekből táncoltak a sarkantyús legényekkel. A verbunkosok aztán elengedték táncosaikat, s a telt asztalra rakott fapoharakat megöntve, kínálgatták a legényeket, kik örömmel nyelték az ajándék borokat. Közben a verbunkosok alaposan megvigyázták a legdélcegebb legényeket, nézegették, hogy melyik szeméből mit lehet kiolvasni. A káplár most szép hazafias nótába csapott, ami után legelébb is két házas ember, Martinyi József tollnok meg Révész István ácsmester, volt 48-as főhadnagy csapott fel, mire áldomás következett. A legényeket, akik a kínálkozások után indultak a teli poharak felé, a leányok közül többen igyekeztek visszatartani: — Ne mönjetök, mert behúznak! — Embör vagyok én, ki parancsol neköm! — mondották ilyenkor a legények. Mások meg éppen bíztatták őket: — Mutasd mög már Pistikám, hogy te is legény vagy a talpadon! Szép élet a katonaélet! Te lönnél ám jó katonának! Ha egy-két legény elindult a zászló felé, a többi legény is jobban kedvet kapott. így történt, hogy Nagy Czirok Imre gazdalegény is hamarosan bekezelt. Ha valamelyik legénynek a lánytestvére is jelen volt, bátyját éberen őrizte. Ha nem bixta visszatartani, ott a helyszínen megsiratta. A káplár is ugyancsak ügyelt ám, hogy meire lát valami csinosabb legényt, az ilyennek közelébe „sudarkodott”, s ha csak lehetett, kardot kötött az oldalára s dicsérte is: — Kinizsi Pálnak az oldalán nem állt így a kard, mint a tiédön, édös öcsém! Húzta a zászló felé s íratta be a nevét. Másiknak meg — ha csak lehetett —, csákót nyomott a fejére. Az ilyenek nem szabadulhattak többé a verbunkosoktól. Az őrmester is mondogatta egy-egy asszonynak, kiknek a fia fölcsapott: — Hej, kedves nénikém? Embör a maga fia! Ez lesz csak a katona! Miná- lunk is különb ember válik belüle! Ilyen köll a táborba! Úgyis csak elvinnék katonának ! A másik legényhez meg így szólt: — Ugye szép élet a katona élet, öcsém! ? Gyere csak egy szóra, fogj már velem kezet! Másik kezével a borosüveget adta neki. Ha a legény megfogta a kezét, így kiáltott: — Kezet adott! írjátok be! Nem anyámasszony katonája ez! Ha életrevaló, vagy jobb állású legényt látott, odaszólt: — Gyere csak közelebb öcsém! Ez ám az élet! Te is ilyen katona lehetsz ám! Még a kardját is odaadta neki: 269
