Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

I. RÉSZ - 5. Vorák József: Halas népe

által lejegyzett szövegre utal. Gróf Künn Géza., múlt századi nyelvészünk a Vatikánban fellelt Petrarca Codex kun nyelvével igyekezett azonosítani. Vámbéry Ármin írást nem ismerő kaukázusi tatár hagyománynak tartotta. A „Kun miatyánk” körül keletkezett szenvedélyes vita csupán annyit tudott hitelességgel megállapítani, (amit már annakidején Kollár császári könyvtáros is megállapított róla), hogy a kunszentmiklósi jegyzőkönyvbe bejegyzett szöveg valamilyen régi törökös nyelvre utal.

A múlt század második felében eredménytelenül zárult vitával szemben lényegesnek tarthatjuk legújabbkori nyelvészeink és történészeink megállapításait, melyek többnyire affelé az álláspont felé hajlanak, hogy a hazánkban letelepülő kunok olyan ó-török, turk nyelvjárást beszélhettek, mely nem állhatott messze a honfoglaló magyarság turlc eredetű vezető törzseinek nyelvétől. A magyarság krónikák által is említett kétnyelvűségének tisztázása fényt deríthetne a kun nyelv nyomtalan elenyészésére is. Csakis így lenne elképzelhető, hogy a többtízezer családdal, zárt tömbökben települő, kiváltságokat élvező kunok nyelve, aránylag rövid idő alatt, a magyar írásbeliség kialakulásáig nyomtalanul felszívódhatott a magyarság nyelvébe.

A régi halasiak beszédét a ma már mindinkább tűnőfélben levő ő-ző nyelvjárás jellemezte:

,, . . . Azon éccaka igön jól aluttam, de mikó 4-re sörkentött az óra, föl- éröztem, aztán elkezdtem gondókozni, hogy . . . nini, sokkal jobb lönne az a disznótor máma, mint egy hónap múlva.

— Fölőtöztem. Látom, hogy a mónárszömű csillagok milyen szépen ragyognak. Topogtam egy kicsit, mer hogy jól kihűt má a szoba. Még az annyukom is rámszót, hogy mi a nehézségöt akarok ilyen korán.

— Mögkerestem a sárga cserépbutellát a vakablakban, aztán mögkotyog- tattam. Mikor lábújjaimná is jelöntközött már a jó törkőpálinka ereje, levöttem a mestörgerendárul a disznóölő kést, a csizmaszárba gyugtam . . . Átugrottam a Vajda szomszéd kerítésin, azután se szó, se beszéd, leszúrtam a Biczét, s beka- játottam az ablakon:

— Fölfelé véggel! . . . Készítsétek a szalmát! . . . Mögőtem!. . .

(Nagy Czirok László: Jó szomszédok.)

A halasi népköltészet, minden helyi jellegzetessége mellett is szervesen illeszkedik bele az egységes magyar népi kultúrába.

Halasi eleink rigmuskedvelők voltak. Mondanivalójukat szívesen formálták kötött beszéddé. A verses elbeszélésnek, a játékos, bölcselkedésre hajló, életigazságokat sommázó költői megnyilatkozásnak sok olyan rendszeresen írogató paraszttehetségéről tudunk, kik félig még népi, félig már irodalmi igényekkel jelentkeztek hallgatóságuk előtt. Műveiket, közösségre gyakorolt hatásukat Nagy Czirok László gyűjtései alapján Janó Ákos foglalta össze.

Parasztverselőink a múlt század második felében sajátos népi irodalmi életet teremtettek városunkban. A népdalok ismeretlenségben meghúzódó nótafáitól elsősorban is abban különböztek, hogy alakjuk, irodalmi tevékenységük közismert volt. Müveiket nyilvánosság előtt, rendszerint népesebb összejövetelek, atyafi- ságos borozgatások közben adták elő. Kifejezési eszközül előző korok irodalmi formáit, elsősorban is Gyöngyösi István, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Ká149