Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

II. RÉSZ - 10. Nagy Czirolc László: Régi halasi vásárok

legényével. Meleg nyár volt. Nem is viselt ám akkor hivatalos ruházatot, hanem a maga ízlése szerint volt felöltözve. Sarkantyús kordován csizma, fehér patyolat vászon, rojtos aljú gatya, korcában egymást érő ráncok, bő, borjúszájú ingujjak, fekete selyem nyakravaló kettős bokorra kötve, fekete posztó kismándli, elől végig apró ezüst gombsorral, pörgeszélű, fekete magyar kalap, hátrahajló, rezgős kócsagtollal ékesítve. Fegyverzete pedig egy jó derékig érő somfanyelű rézfokos, a foka tüskés buzogány alakra kikészítve.

Hadnagyai már hivatalos egyenruhában voltak. Kék posztóból készült kabát, mellény, nadrág, fehér zsinóros vitézkötésekkel ékesítve. Körülprémes, huszáros mente, sárgaréz gombokkal, nyakba vető kétsoros vastag zsinórral. Lábukon fel- kötős sarkantyús csizma, fejükön árvalányhaj-bokrétás fekete kalap. Fegyverzetük pedig egy ólomszíjból font ciromostor volt.

A fegyverzet használatához nagy ügyesség kívántatott. A kampós, rezes, vastagvégű és hosszú juhászbotokkal való szembeszállás alkalmával, a győzedel- met rendesen a komiszáros rézfokosa biztosította. Ennek hiányában többnyire a hadnagyoké lett a szaladás, amíg lovaikra fel nem ugorhattak. Ez csak akkor nem következett be, ha valamennyien tudták a bot alá ugrási műveletet, de ehhez nagy testi erő is kellett, hogy a bot alá ugráskor azt elkapva, a juhászt a fejük fölé emelve a földre csaphassák, mint a tököt. Ha ez sikerült, s a kampós bot az ő kezükbe került, egy-két suhintás vele, s a juhászok csoportja inkább feküdt, mint szaladt.

Az említett nyári vásárkor a kocsipásztorok úgy déltájon egyszercsak látják ám, hogy lobog az egyik sátor teteje, Péter Pál komiszáros pedig legényeivel gyors léptekkel a sátor felé tart. A lobogó, nyitott elojű, alacsony sátor tömve volt mulató juhászokkal, a rezesbanda fújja erősen, s víg muzsikaszó mellett a juhászok a hónuk alá szorított horgossal nekivörösödve járják az ugróst. Mikor Péter Pál hat legényével odaért és beköszönt, a muzsikaszó elhallgatott (így volt ez rendjén), a komiszáros pedig jó mulatást kívánt, hozzátévén, hogy rendbontás ne legyen ám, mert különben ő csinál rendet, amiben majd nem lesz köszönet. Aztán jelt adott a muzsikásoknak, hogy folytathatják.

A mulatás megszakadásáért egyik-másik juhász békétlenkedett is, mondván:

— A leszámolást azért nem hagyjuk ám el! Aztán folytatták a táncot.

Még vége se volt a nótának, máris megtörtént az első összecsapás. Fordulás

közben az egyik juhász csizmája sarkával rádobbantott egy másik juhász lába- fejére, mire az így szólt:

— A magad lábán járj öcsém! Majd egy pofon csattant el, a másik meg vissza.

Erre megkezdődött a zsivaj. A táncoló juhászok táncosaikat eleresztve, kam- pósaikat emelgették a levegőbe, de azok a sátortetőben akadozva nem éppen jól működtek. Mégis mindjárt üvegcsörömpölés, női sikoltozás lett hallható. A hadnagyok a sátor hátsó részén levő asztaltetőket fordították lapjával a tömegnek, s így a verekedni akaró juhászokat a közéjük szorultakkal együtt, lassan kiszorították a sátor elé, majd a komiszáros legényeivel együtt a sátorból kiugorva kiáltotta: — Körül és szét! Erre a kitolt tömeg a komiszárost körülfogta, mire újabb vezényszó következett: — El innen, aki nem idevaló! Péter Pál a nyelén fogott fokosát magasra tartva, s levegőben villogtatva adta tovább a jeleket, s ahogy a torkán kifért, kiabálta tovább: — Hátra! Hátra! De már akkor az ő arcát is elborította a kalapja alól folydogáló piros vér. A sátorból kifelé szorulás

334