Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

II. RÉSZ - 10. Nagy Czirolc László: Régi halasi vásárok

gére vallott. Ha húsos vagy kövér volt a nyaka, nem szívesen vette meg. A nyak minél soványabb volt — ha máskülönben jó erőben volt a tehén —, annál szívesebben vette meg. Húzta az ujjait a gerincen a marjától a farka töve felé, s tapogatta a tejlcutakat a gerinccsont között. Ahány gödröt talált, annyi 6 liter tejet remélt tőle naponta. Négynél több gödör nem fordult elő. Ha kicsi volt a húgyozója és szőrös, nem vette meg, mivel ez szintén nem vallott jó tejelőre, s az ilyen tehén hamar elrúgott (elapadt).

A nagyköldökű tehén mellett is megállt, sőt vigyázta is az ilyeneket. Ezeknek a hasa alatt hüvelykujj vastagságú ér húzódik a has felé mindkét oldalon. Tapintással azokon egy-egy lyuk észlelhető a has közepe táján. Az ilyen teheneket is szívesen megvették a kupecek, mégpedig drága pénzen.

Kedvelték az úgynevezett tükörtőgyűeket is (ezek tőgye nem szőrös).

Néha a vevők feleségei is beleszóltak a vásárba. Ott „ábellálódtak” (bámészkodtak) az „embör” mellett, aztán csak vették elő a poharat a. kosárból. Egy keveset fejtek a tehéntől. 3—4 húzást ha fejtek, kiöntötték a gyöpre, de előbb a pohárban megcsavargatták, hogy megállapítsák, vajon ragad-& a tej a pohár falához. Ha a pohár oldalát megfogja, akkor sűrű a tej, ami már biztató jel. A negyedik húzás tejet megkóstolták. Ha édesnek találták, még biztatták is az „embört”, hogy meg kell venni. Ezt már kacsintással adták tudtára.

Megvették az elapadó félben levő, nagy, lógós, üres tőgyű teheneket, s gyenge borjút vettek alá. Ha nem vállalta, elkábították, pumpával felfúvatták a tőgyét, s lett belőle gyengefias tehén, mehettek vele a vásárba. Többször előfordult, hogy. a 6 hetes borjúval eladott „gyengefias” tehén három hónap múlva megellett

Megjelent a vásárokon egy nemszeretem csapat is, a csaló kupecek és vásári csalók hada, kik otthon jól megszervezkedve, csalási, meg lopási szándékkal jöttek. Voltak közöttük, különösen a csaló kupecek között, akik hárman-négyen rontottak a tudatlan és hiszékeny parasztokra. Vezért is kerítettek, rendszerint valamely jobb megjelenésű, de levitézlett, bőrkabátban is forgolódni tudó, jószághoz is értő, tanultabb ember személyében.

Az ilyen szervezett banda többnyire a marhavásárban tevékenykedett, leginkább a tehenek körül. Ott több az eladni szándékozó szegény ember vagy özvegyasszony, kiknek mindene, egész élete az az egy tehénke, amit árulgatnak. Figyelték az állatokat, embereket. Ha valahol embergyülekezést pillantottak meg, a rendszerint bőrkabátos, aranyláncos vezérnek rögtön hírt adtak, ki gyors léptekkel, a tett helyen termett. Egy-két társ pedig 5—6 lépésnyire figyelőállásba helyezkedett, ahová még minden szó odahallott. A társak megfelelő pillanatban, előre megbeszélt módon kapcsolódtak be az alkudozásba. Az így megvett jószágot legtöbbször még ugyanabban a vásárban áruba is bocsátották.

Egyik ilyen csaló bandavezér gazdatisztnek öltözve, zöldtollas kalapban jelent meg a halasi vásárban, kezében aktatáska. Cégtársai öten-hatan rakáson árultak— Kié ez a tehén ?! — kérdezi egy gazdaember az eladótól.

— A nagyságos úré! — mutat a bőrkabátosra. — A tinójárási uradalomból valók! Fajmarha ez itt mind! Gondolhatja kend, hogy az uradalom nem tart selejtmarhát. Ezek most azért eladók, mert az uraság meghalt, s a fiai osztozkodnak.

314