Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

II. RÉSZ - 9. Vorák József: A halasi szegény nép zendülése a Tanács ellen 1766-ban

a közösség terhei alól, s annak sérelme az ő sérelme is, de meit teljes és legjobb meggyőződésével vállalta is ezt a közösséget. Végső soron mindenét feláldozta érte. Nem alattomban lázított, nyíltan állt ki. S mikor óvatosabb társai Félegyházára indultak csendességet fogadni, ő vas alá való kapcát tett tarisznyájába, mondván, hogy ő a szegénység ügye mellől el nem áll.

Hová, merre tartott nemes Jósa Nagy Péter halasi kicsapatása után, meddig ment a megszállott igazságkeresők végeérhetetlen kálváriáján, nem tudjuk. De megfordult Almásy előtt, s egy év múlva hiteles ügyvédekkel jelent meg Halason, hogy bizonyítsa Herpay részességét az 1776. júliusi eseményekben. Sikertelenül. A halasi nép addigra, éppen Jósa példájából tanulván, „csendességbe foglalta magát”.

Jósa Péter kiűzésével a halasi tanács és Herpay kiskun kapitány pontot tettek az 1766-i halasi zenebona végére.

Hogy a magukat „szegény községnek,” „szegény szolgai lakosoknak” nevező halasi szabad kiskun parasztpolgároknak fenti nevezetes zendülése nem fajulhatott lázadássá, felkeléssé, az féltékenyen őrzött kiváltságukból következett: Még mindig összehasonlíthatatlanul jobb volt a Disztriktusok polgáraként élni, mint szerte az országban másutt, jobbágyi alávetettségben.

Hogy csaknem két évig tartó mozgolódásukkal, a velük egyidőben renitens- kedő többi zenebonás helységgel mégis éppen elegendő bosszúságot, félelemmel vegyes aggódást okoztak a királyi hatalmat képviselő nemes hármas Jász-Kun Kerületeknek, csak azért történhetett, mert a halasi elégedetlenek fenyegető instanciázása mögött még ott vereslettek az 1765-ös dunántúli parasztfelkelések hatalmas tűzvészeinek nagyon is eleven emlékei és tanulságai.

306