Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
II. RÉSZ - 8. Nagy Czirok László: Az utolsó halasi verbuválások
így ni! ... Azzal megcsókolta a kulacs száját, megtágította rajta a léleklikdugót (hogy jobban adja), s jóízűen ivott, majd átnyújtotta az egyik legénynek: — Ilyen legényökre van most a hazának szüksége! Ezök majd nem ijednek mög a nyúl árnyékátul! . . . Igyatok csak, aztán ide a kezetöket! . . . így ni! Bekezelt mind a három. Így emelkedett a létszám. Most már a strázsamester is vígabbanhúzogatta a csöpögősre kifent, vastag bajuszát, s kezdte a rigmust: Megint van regrutám, indulhatok táncra, Nem szödöm homlokom, mint a gatyám, ráncra; Kiállók ezökkel mindenkor a sáncra, Lögyünk hát vígabban, igyunk a rovásra! Aztán mind sűrűbben emelgették a kulacsokat, öntöttek a fapoharakba. A banda meg rázendített a. toborzóra. A strázsamester, csákóját a balszemére húzva, módosán ringatta a taktust. De járták a legények is, mégpedig gúnárosan. Gyenizse János mindenkinél pompásabban rakta. Most csárdás következett. Már ott álltak táncra készen a zászló alatti kör szélén a város szépei, délceg leányai, menyecskéi, — ünneplőben. Nemzetiszín pántlikával bokorra kötött ingvállak alól buggyant ki a sok szép női kar. Gyöngy- virágszagú, paszomántos prusziikok alatt mellaljig érő halcsont minder feszítette a derekukat, ahonnét bokorugrós szoknyák omlottak alá. Menés közben vágódtak jobbra-balra, mint a szép ürüfarkak. Alattuk a „pölyhös” szoknyák; legalul a fehér slingelt csipkés szoknyák. Egy részük puhaszárú, fekete kordován csizmában díszelgett, csak Gálgóci Jula mutogatta még piros csizmáit. A lányok többsége azonban virágos cipellőket viselt, többekén a sarok talpalatti oldalán sárgaréz csörgőkkel, ami — kivált tánc közben —, ritka gyönyörűséggel szolgált. Kötött, színes harisnyáikat bokától felfelé a térdig más színű csíkkal és virágokkal ékesítették: Ott álltak legelői a táncra hívást várva Pólya Zsófi, Mező Panna, Birgés Panna, Fekete Terka, meg a többiek. A banda pedig rázendített. A huszárok is járták rendületlenül. Király káplár Fekete Terkát kapta el, s úgy megforgatta, hogy szoknyája az asztalokról a poharakat is lesöpörte. Hanem most nagy ellenfele kerülközött selyemtalpú Ozirok Márton személyében, ki Pólya Zsófit kérte táncra. Nekik már nagy hely kellett. Nem is tánc, amit míveltek, hanem látványosság. Csakúgy röpültek ide-oda. Mikor az ugrásra került a sor, a Zsófi bogárfekete hajának mindkét befont ága kibomlott, Márton bátyánk egyik csizmája- sarka meg elköszönt. Tánc után újabb őrmesteri biztatás, csalogatás: — Ez az élet, mög a ropogós cipó, mög a szép mönyecske! — Ide csak öcsém, — adok egy jó táncost! — biztatta a legényeket Király káplár. Akinek kedve volt fölcsapni, az nem hagyta magát. Némelyiket hatan is húzták, hogy ne menjen, de kirántotta magát: — Embör vagyok én! Ide is embör köll! Ami surbankó kölök volt a városban, az mind az első sorban állt. Dicsérte is őket az őrmester: 18 Kiskunhalas 273
