Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
I. RÉSZ - 5. Vorák József: Halas népe
elegyedtek- Az ifjúság helyes viselkedésére a fonóház asszonya ügyelt. Halason az a szokás járta, hogy az öregebb nenék külön jártak fonni. A fiatalok közti társalgás szigorú keretek közt folyt. A városi tanács árgus szemekkel őrködött a fonó erkölcsei fölött. Az ott magát illetlenül viselő, vagy italos fővel megjelenő legényt pálcázásra büntette. A legények közt folyó vírtuskodásnak így is csak nehezen lehetett elejét venni. Ha a fonóban be is tartották a kötelező Hiedelmet, a fonón kívül gyakorta kaptak karóra a legények- 1870. táján be is tiltották a fonókat. Ám azok titokban tovább folytak. Nem is a városi tanács rendeletéi okozták kimúlásukat, hanem a vasút, mely Halasra is elhozta az olcsó gyári vásznat. Amiként a természet rendje szerint tavasz a nyárba, ősz a télbe fogy, úgy következik el az ember életében is a harmatos ifjúságra, a nagy nekihevülések lobogó nyarára, az élet gyümölcseit beérlelő, szelíd napsugarú őszre az emberi lét tele, az öregkor. A télnek is megvannak a maga szépségei, örömei, öregeink úgy tartották, hogy nem múlott hiába az élet, ha kisarjadzott újra a fiákban, unokákban. Hitték, hogy a jó gyökér jó hajtást nevel. Ámbár az öregeknek a családban elfoglalt helyzete nem föltétlenül igazolta ezt. Az apáknak a fiák iránti szeretete nem mindég talált természetes viszonzásra. Az érzelmi kapcsolatoknál nagyon sokszor erősebbeknek bizonyultak a vagyonhoz, tulajdonhoz, a „jusshoz" fűződő érdekek. Ebben a vonatkozásban alig is volt különbség a kisparaszt, vagy földbirtokos családok között. Ezért az öregek igyekeztek halálukig kézben tartani a vagyont. Ha a gazda még életében szétosztotta vagyonát a családjai között, levetkőzött, kiszolgáltatta magát, helyzete bizonytalanná vált. A halasi nép örökösödési rendje, a sajátságos kun jogrendhez igazodott, mely a vérségi öröklésen belül, a földbirtokból elsősorban a fiakat részesítette. A lányok a fiúkhoz viszonyítva csekélyebb értékben, kiházasítás formájában részesültek a jussból. A házastársak a házzasságba magukkal vitt ingó és ingatlan vagyont külön- külön szigorúan számontartották, azzal szabadon rendelkeztek, vagy végrendelkeztek. A közös szerzeményre egyik fél elhalálozása esetén, az utódokkal szemben a másik fél csak haszonélvezőként formálhatott jogot. A föld egyenlő felosztása mellett a különböző birtoktagok közti választásnál az idősebb fivért az elsőbbségi választás joga illette. A jussért folytatott elkeseredett harcot, gyűlölködést sokszor még a fiák fiai is folytatták, míg a hajdan számottévő hagyaték morzsáit is fel nem emésztette a prókátorok siserehada. Nem csoda hát, hogy az öregek legnagyobb gondja a hagyatkozás volt. Nem is vártak vele az utolsó pillanatig, hanem erejüket gyengülni érezvén, siettek végakaratukat papírra vetni, vagy megbízható tanúk előtt szóban kijelenteni. Ha azután úgy érezték, hogy a fiaik közt mindent a legjobban eligazítottak, magukról se feledkeztek meg. „Halál ellen nincs orvosság!” — mondogatták, s sokan már életükben intézkedtek temetésük felől. Meg voltak győződve, hogy a halált csalhatatlan jelek előzik meg. Haláljelnek tekintették, ha a beteg ablaka előtt jajgatni kezdett a „bagó” a halálmadár, ha a tükör magától meghasadt, ha a lámpaüveg illetés nélkül elcsattant, ha a kutya hosszan elnyújtva vonyítani kezdett, vagy ha kihullott foggal álmodtak. 162
