Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
I. RÉSZ - 5. Vorák József: Halas népe
elkülönülve, más-más hatalommal rendelkező erőkként éltek a nép hiedelmében. A táltos a foggal született hetedik fiúgyermekből lett. Kiskorában gyengécske volt, néha nem is maradt meg, de ha túlélte a hetedik évét s forgószél képében megbirkózott, erős hatalmat nyert. A boszorkány, a gonosz szövetségese, hatalmát más boszorkánytól nyerte, ki azt halálos ágyán kézfogással ruházta reá. A boszorkány képes volt szalmaszállá, kutyává, macskává változni, a jószágot, de az embert is megrontani. Pünkösd hajnalán lepedővel harmatot húzott, így húzta le más ember földjének a hasznát. A garabonciás, ha nem adtak neki tejet, kinyitott könyvével szelet, vihart támasztott. A néphit szerint veszedelmes perszóna volt Halason, az 1750-es években Bozsér Gergelyné, Csapó Katalin asszony. Boszorkánynak tartották, ki az egykorú városi akták szerint szomszédait előbb beteggé tette, majd malomból való fecskefészek, füstös nádfarok, fokhagymakoszorú és sertésganaj párlatával orvosolta. A beteg gyerekeket jegenyefa, fagyalfa, fekete körte leveles ágának, gólyaorrú jünek, mátrafűnek, eresztett tömjénnek főzetében fürösztötte. Bozsérnét 1752-ben a kiskunkerületi törvényszék, Halason hozott ítéletével elevenen való megégetésre ítélte. Kivégzéséről nincs biztos tudomásunk. Ha végrehajtották rajta az ítéletet, úgy egyike volt az utolsó szerencsétleneknek, kiket Magyarországon boszorkányság vádjával tüzhalálba küldtekAz esztendő, a hónapok, az év bizonyos napjaihoz fűződő parancsok és tilalmak is jórészt babonás hiedelemkből táplálkoztak. Lucanapján készítették a lucaszékét, melyről karácsony éjszakáján meg lehetett látni a boszorkányokat. Ugyancsak Lucakor készültek a dió, vagy hagymanaptárak, melyek egész esztendőre megjóso'ták az időjárást. Lucakor sütötték a lucapogácsát is. Újévkor nem volt tanácsos baromfit vágni, mert kifelé kaparta a szerencsét. Inkább malac- pecsenyét kellett sütni, mert a malac befelé túrt. A pápisták újévkor lencsét főztek, hogy egész esztendőben sok pénzük legyen. Nagypénteken minden munka tilos volt. Még az asszonyoknak is tilos volt a fésülködés, mert Mária is nagypénteken fésiilködött, meg is akadt a haja az ágy végében. Különben fésülködni, szőni, fonni, varrni egyéb pénteki napokon sem volt tanácsos. Aki pénteken varrt, annak tyúkjai nem tojtak, a pénteken mosott ruhába meg bizonyosan belecsapott a ménkű. Pogány emlékeket őriztek a fai sang háromnapkori maszkázások, és a disznóölések szalmamedvéi. Keresztény hagyományokból táplálkozott az aprószentekkor szokásban volt suprikálás, a húsvéti köszöntés és gyermekkorunk betlehemjárása. A régi hitek mindinkább veszítenek erejükből. Nem mernénk állítani, hogy teljességgel eltűntek volna, de ma már maguk az elbeszélők is leginkább úgy kezdik a rájuk való visszaemlékezést: A régi öregek úgy tartották . . . A halasi ember a gyermek születését áldásnak tekintette. A szegényebb családoknál a gazdaság érdeke is azt kívánta, hogy minél bővebb legyen a gyermek- áldás. A születéseket csak a két véglet, a nyomor, vagy a mértéktelen gazdago- dási vágy korlátozta. Az ősök szaporasága a XIX. század második felében kezdett megcsappanni. Éppen a törzslakosság volt az, mely kezdte félteni a birtokot az elaprózódástól. A századforduló után a nagygazda családokban divatba jött az egyes gyerek, az egyes lány. Szerencsére a más vidékről beköltözőitek és a kisebb parasztok nem követték a példát. 152
