Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
I. RÉSZ - 5. Vorák József: Halas népe
közül említésre méltóak a krumplival készített sűrű tarhonya, a kenyértésztából gyúrt laskaféleségek, a laskával készített lebencsleves. Krumplis étel volt a krumplikása, a dödölle. A halasi határnak csak kis része volt szántó. A szegényebb nép rozskenyéren élt, szűkösebb esztendőkben azt is kukoricaliszttel keverte. A kunok XIII. századi megjelenésével talán ősi keleti emlékek keltek életre a magyarságban. A már nyugathoz idomuló magyar nép az egyház hangos tiltakozása ellenére is egymásután vette át a kunok öltözetének egyes darabjait. Az oly jellemző, a krónikák által is megörökített kun süveget a XVI. századtól már országszerte viselték- A kunok meg a népkeveredés folytán egyre inkább közeledtek az alföldi magyarság viseletéhez. Valószínű, hogy a közössé vált, századokkal előbbi viseleti elemekből legtöbbet, leghívebben a pásztorok őriztek meg. Noha pásztoraink között a XVII—-XIX. században sok volt a beszármazott, mégis a régi pásztorviseletekben találhatjuk meg leginkább a népi viselet ma még hitelességgel leírható régi elemeit. A XVIII. század második felében a Jászkun Kerület, „szertelen, cifkálkodó” öltözködésük miatt már regulázta is a pásztorokat. A pásztorok kint a pusztákon ezidőben még egyszerűen és célszerűen öltözködtek. A kemény, havas telek idején felső ruházatuk szőrös bőrökből állott. Subáikat még maguk készítették. Egy emberöltővel később a nagybarmok pásztorainak már subajárandóságuk volt. Juhászaink a múlt század elejéig ugyancsak maguk mesterkedtek össze a subát, mely régebbi levéltári adatokban bunda néven is szerepel. Az egykerék suba 10—12, néha 16 ürü bőréből készült. Az ünneplő subákat később ki is hímezték. A subák hátuljára fekete báránybőrt varrtak. A subabőrőket úgynevezett vócolással fogták össze. A subát tréfásan kappanbőrnek is nevezték. A szegényebb pásztorok általánosan elterjedt viselete a szűr volt. A pásztorszűrök lehettek hosszabbak, vagy rövidebbek. Utóbbi esetben szűrdolmány, vagy kankó volt a nevük. A rideg pásztorok mindkét szűrujjuk végét bekötötték. így legeltetés közben élelmet, tűzszerszámot, apróbb tárgyakat is tarthattak a szűr- ujjban. A kerek gallérú szűrt, mint hetyke viseletét tilalmazta a hatóság. A szűrök rátétes cifrázása a múlt század elejétől jött divatba. Voltak fehér, mákos és fekete szűrök. A szűr nem volt éppen meleg viselet, de az eső vize lepergett róla. A pásztorok járandóságainak csökkenésével már szűrre is alig telt nekik. A ködmönt, vagy dakuködmönt 3—4 darab olyan bőrből készítették, melyen a szőr nyírás után egy, vagy másfél ujjnyira már megnőtt. Kiszáradás ellen időnként zsírozták. Díszesebbjei sárgák voltak, piros vócozással. Szélére körös-körül 3—4 ujjnyi piros irhaborítást varrattak, melyre színes fonalakból virágdíszítést is hímeztek. Hosszuk combtövig ért. A XVIII—-XIX. században viselt, fekete, vagy kék posztóból készült, télen báránybőrrel bélelt pásztorkabátot mándlinak, vagy nagydókának hívták. Kedvelt ruhadarab volt a mellyedző is. Juh, vagy birkabőrből készült, ujjatlan, hátat, mellet takaró, oldalt gombolható ruhadarab volt. Lajbinak is nevezték. A nadrágok többnyire posztófélékből készültek, ellenzősek és elől vitézkötéssel cifrázottak voltak. A juhásznadrág, vagy rajthuzli térden alul bővült, oldalt kigombolható volt. Két oldalát laposfejű, füles, sárgaréz gombok díszítették. A pásztorok ingét, gatyáját kender, vagy lenfonálból a család nőtagjai télidőben maguk fonták, szőtték, készítették el. A dudaszájú ingeket gomb helyett 10 Kiskunhalas 143
