Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)

I. RÉSZ - 5. Vorák József: Halas népe

emberöltőkön keresztül maga választotta. Az aránylag egységes, a hajdani földközösség hagyományait még elevenen őrző, egy vallásé, családi kötelékekkel is összefűzött parasztpolgárság mellett kevés, jobbadán idegenből ideszakadt zsellér élt a városban.

Ez az atyafiságos állapot a redemptió után hamarosan megváltozott. Az 1863- as földosztás és tagosítás után a gazdag és szegényparasztság közti szakadék csak méginkább mélyült. A 70-es években a gazdák és földmunkások közt már napirenden voltak az összetűzések, melyek a 90-es években városunkban is az egyre erősködő agrárszocialista mozgalmakhoz vezettek. A századfordulóra befejeződött a halasi parasztság rétegződése.

A közigazgatás kiszélesedése Kiskunhalason is egy hivatalos városi vezetőréteget teremtett. Képviselői a módosabb családok tanult fiai voltak. A fiák taníttatásáért olykor a szegényebb gazdacsaládok se riadtak vissza az áldozatoktól. Általában elmondhatjuk, hogy a halasi parasztság közt a tanultságnak, műveltségnek meg volt a becsülete. Maguk közt a gazdák közt is sok rendelkezett tiszteletet keltő műveltséggel. Századokon át szokásban volt, hogy a módosabb halasi gazdacsaládok, de még a csekélyebb vagyonúak is, legalább egy fiú gyermeket Kecskemétre, Debrecenbe, Pestre küldtek magasabb iskolára. A parasztság közül kinőtt városi vezető értelmiség kapcsolata a néppel közvetlen volt. Ez a közvetlen kapcsolat az önkényuralomig állott fenn. Az önkényuralom idegenből jött, fentről kinevezett hivatalnokait a nép bizalmatlanul fogadta. Az 1867-es kiegyezés után pedig a halasi paraszttársadalom már véglegesen szegényekre és gazdagokra hasadt szét.

A halasi parasztság valamikori életfelfogásáról, magatartásáról elmondhatjuk, hogy öregjeink ragaszkodtak az ősök által kialakított életrendhez. Az újabb gazdálkodási módokra alig is figyeltek fel. Maga a felsőbbség is féltette a kunokat a régi életmódba gyökerező dologtalanságtól: „Törüljék el hát Kegyelmetek vala- hára azt a mocskot és gyalázatot, amely ezen Város Lakossai eránt az egész Tettes megyében már régóta fenn áll, hogy t.i. Halast a legrestebb és maga javát nem akaró dologtalan nép lakja . . .” (Városi Irattár, Lt. Hird. jkv. 1817.) Pedig, hogy a halasi nép értelmes fajta, annak szükségben ezerféle tanújelét is adta. Közüle kerültek ki a halasi homokvilág első megszelídítői. Ám az úttörők követői nem annyira a törzsökös halasi parasztok, mint inkább a halasi földekre szakadt ,,jött-mente¥’ lettek. Megjelenésük, letelepedésük egybeesett a halasi tanya világ egész tájat átváltoztató rohamos kialakulásával.

A tanyásodást, abban a formájában, ahogy felszabadulás előtt fentállott, a gazdasági kényszer hozta létre. A tanyák a velük szemben előbb ellenségesen, később hidegen közömbös magatartást tanúsító város törvénytelen gyerekeiként születtek. Az 1920-as halasi statisztika szerint a város népességéből ekkor már 13 649 lélek, vagyis a lakosság 52,3%-a a tanyákon lakott. Halas, területéhez viszonyítva a legnagyobb tanyai népességű városa lett az országnak.

Ám éppen a tanyavilág törvénytelen születése eredményezte, hogy ennek a néhány évtized alatt fölszaporodó tanyai népességnek sajátos tanyai problémái egészen a fölszabadulásig megoldatlanok maradtak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy még kísérletek se történtek a tanyai problémák gyökeres megoldására.

Az aránytalanul magas adózáson, a rossz útviszonyokon, a termelés és értékesítés válságán túl, a tanyav'lág legsúlyosabb csapásai közé tartoztak a vadvizek, az orvoshiány, az iskolák elégtelensége, az analfabétizmus, a teljes elhagyatott137