Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
I. RÉSZ - 4. Dr. Donáth István: A lakosság életviszonyai
A földeket nem hagyta ugyan parlagon a lakosság, mely sokkal inkább állattartó, mint földművelő volt, de nem is törte magát túlzottan a nagy és minél nagyobb jövedelem után. „. . . Ha egyszer sikerül neki jómódba jutni, szívesen haszonbérbe adja földjeit, ha megélhető bért kap értük” — írja a két társszerző, Reiszig és Nagy a város népéről (Kiskunhalas, 417. oldal). Ez a mentalitás váltotta ki azt az igen hasznos rendelkezést, hogy aki rosz- szul gazdálkodott, attól a földet visszavonta a Tanács, s olyannak adta, aki szorgalmasan megmunkálta azt. A lakosságot mindig jellemezte a szolid, kevésbé igényes életmód s a takarékosság. A földdel való harcában szívós volt. Bár a lakosoknak előjoguk folytán szabad volt bármivel kereskedni, az élelmes polgárból mégsem vált üzletember. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a város a regálerendszer alapján a legjobban jövedelmező jogait bérlet útján hasznosította, tehát maga a város rendelkezett a kocsmák, a mészárszékek, a vásártartás, a makkoltatás jogával, a malmok jövedelmével. (A felsorolást egy 1787. évi rendelkezés tartalmazza.) Ezeket a város eleinte házilag kezelte, később nyilvános árverésen a legtöbbet ígérőnek adta haszonbérbe, amely összegnek 5—10%-át kellett előre letenni „bánatpénz” címén. A bánatpénzt azonban a bérleti idő utolsó részében a bérlővel elszámolta a város. A lakosság szívesen tanult magától a várostól, s talán sehol az országban nem kötöttek annyi haszonbérleti szerződést a legutóbbi időkig, mint Halason. Ez volt az elöregedett parasztok megélhetése számára az egyik lehetőség, ami által idősebb korukra „nyugdíjat” biztosítottak maguknak. A másik, hogy még életükben átadták földjüket eltartás fejében gyermekeiknek. Ha pedig nem voltak utódaik, idegenekkel is kötöttek ilyen eltartási szerződést. Ha mégis akadt néhány vállalkozó, ki megpróbált kiemelkedni a megszokott életformából, beleütközött a kunsági jogszabályokba. így néhány gazda, eleinte titkon, malmokat épített, s abból komoly keresete is volt, mivel igy nem kellett a tanyai népnek a városba menni őrletésre. A magisztrátus eleinte csak arra kötelezte a gazdát, hogy egy év után, amikor az építés költsége megtérül, a malmot lebontsa. Később enyhült ez a merevség, a malmot nem bontották ugyan le, de a természetes pusztulásnak átengedve, nem engedték meg annak renoválását. Még abba is beleszólt a magisztrátus, hogy szűkösebb években a gabonát eladják, vagy elcseréljék (gyümölcsért vagy edényekért, ami ez időben szokás volt). A vagyonosodás fokmérője még a XVII. és XVIII. században is az állatállomány, főleg a marha volt. Kiskunhalas nagy pusztaságain bizony jelentős „vagyon” (a vagyon szó azonos volt a marha fogalmával) legelészett. Habár a kun társadalom minden egyes tagja jogilag egyenlő, szabad polgár volt, ez nem jelentette az osztálytagozódás hiányát. Jellemző az osztálytagozódásra, hogy még azt is előírták Halason, hogy ki milyen ruhát viselhet. így pl. egyszerű, vagy éppen cselédember sárga csizmát nem viselhetett, szegény leány selyemruhát, ingvállat nem varrathatott. A „cifrálkodó” lányról a hatóságnak joga volt nyilvános helyen is letépni a ruhát, ha pedig az még a varrónőnél volt, ott széttépni. Ilyen esetben a varrónő még külön büntetésben is részesült. Általában tilos volt a túlzott méretű lakodalmaskodás, mulatozás. Különösen szigorúan vették ezt az inasoknál és mesterlegényeknél. A korlátozások mögött valószínűleg az a józan meggondolás rejlett, ami pl. a szász városok elöljáróit is vezette, hogy az egyszerű, szolid szokások tartják meg a társadalmat, és az erőn 117
