Nagy Szeder István: Kiskun-Halas város története oklevéltárral, 1-4. rész (Kiskun-Halas, 1926-1936, 1993)

Első rész. A redemtio előtti kor 1745-ig - Halas város története a redemtio előtt

-íoédelme, amely Farkas Dezső földjén fekszik, aratás után még má is jól kivehető, ugyanis a hármas árok helyén (a halasi talaj sajátságaként gödör ásás helyén nőni szokott,) tüskés u. n. sündisznó növény dísztelenkedik a tarlón, csaknem egy méter magasan és ez a növényzet pontosan jelzi az árkok helyét, sőt az egyes bástyák helye is kivehető. A vár 120 lépés széles és 180 lépés hosszú volt, négy bástyával, alakja Halas felé négyszögletes, Jánoshalma felöli oldala félkörben záródott le. A földvár a környező lapostól számítva 5—6 méter magas dombon feküdt s környéke ma is vízállás, amelyet a törökök a Fehértóból vezetett csatornán bőven elláthattak vízzel. A Halas felöli oldalon volt ösz- szekötve a szárazfölddel, de ezen a részen is meglátszik, hogy a domb átvágásával körülvezették a vártól 4—500 lépés távolságban a vizet. E várral volt kapcsolatban a halasi határban mintegy 12 Strázsahegy, amelyeken őröket tartott a török, s átkiabálás vagy más jelzés által vettek a várbeliek értesítést a közelgő veszedelemről.

Evlia Cselebi török világutazó 1665-ben a Magyarországi hódoltságban fekvő török várak és palánkok megvizsgálására kapott megbízást, s útleírásaiban megemlíti a halasi határbeli földvárat is, ahová Kecskemét felöl érkezett meg és a következőket írja róla:')

Jankofdsa paldnka. Szulejman khán építtette. Szeged vára földjén az egri várkatonaság tulajdona. Hét jük ákcse jövedelmű eminség. (Egy jük ákcse = 500 piaster.) Szép és erős építkezésű erődítmény, összesen kétszáz vitéz katonája van. Azalatt míg mi ott voltunk, Felső-Magyarország Szendrő várából ötszáz hitetlen (magyar harcos) e vár tövébe jött s ott lesbe állt. A várban levő kétszáz vitéz kiment az ötszáz ellen, s az ellenségből ötven fejet és hetven foglyot hoztak, továbbá száz lovukat elvették és azért nagy vígságot ültek. Én szegény, e vár harcosait megszántam és a várvizsgálat díjját sem vettem fel, hanem csupán egy magyar rabszolgát és két forgókerekű puskát fogadtam el. Kétszáz vitézzel nyugat felé menve Kalocsa palánkéra értünk.

E szomorú rabló világnak elég emléke maradt fenn, s nem lehet csodálni, hogy a Duna Tiszaközi községek csak épen hogy élősködtek, fejlődni azonban nem voltak képesek.

A magyar végvárak katonasága ellen is állandó volt a pa- nasz. A szabadszállásiakat a végházbeli lovas és gyalog magyar

*) Dr. Karácson Imre: Evlia Cselebi török világútazó magyarországi Utazásai. Budapest, 1908. II, 214 lap.