Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1932 (32. évfolyam, 1-105. szám)
1932-05-28 / 43. szám
május 28 Klsknnhalai Helyi Ertetitflfc 3 oldal Irtózatos és az utolsó évtized legszörriyűbb jégverése pusztította el Kecskemét, Lajosmizse, Mócártelep, Örkény, Izsák, Majsajakabszállás egész határát A jég 100 százalékig tönkrevert szőlőt, gyümölcsöt, veteményt, búzát, rozsot és minden növényi élőlényt Embereket sebesitett meg, lovat szédített el, háztetőket lyukasztott be, cserepeket vert le madarak, aprójószágok tömegét ütötte agyon a jégáradat Kecskeméti tudósítónk Írja. Olyan jégverés pusztított Kecskemét környékén, (amelyet minden időkre gyászkeretbe fognak beírni a város történelmének könyvébe. Az utolsó évtizedben példa nélkül áll az a rettenetes pusztítás, amit a jégverés véghezvitt. A külterület lakossága valósággal gyászmenetben vonult fel a városházára, szívfacsaró látvány volt nézni az elkeseredett, kétségbeesett emberek tömegét, amint sírva jelentkeztek a város adóügyi osztályánál, hogy bejelentsék a jégverés minden képzeteiét felülmúló pusztítását, amely megélhetésüket, egész évi kenyerüket tönkretette és a legborzasztóbb bizonytalanságba sodorta a családok ezreit. Hétfőn délután 4 óra tájban vészes gyorsasággal, iszonyatos kavargással tódultak a felhők a város fölé és már akkor látni lehetett, hogy a borús égen egymást ostromló szörnyű viharfellegek borzasztó katasztrófa magvát hordják magukban. Bent, a város felett öt óra tájban zúdultak az első esőcseppek a városra és a felhők az esővel 'együtt mogyorónagyságu jégdarabokat szórtak alá. Itt, bent, egészen lényegtelen volt a jégeső, mert ha aránylag nagyok voltak is a jégszemek, a sürü eső miatt nagyobb kárt nem okozhattak. Alig vonult el azonban a vészes külsejű vihar a. város belterülete felett, egyre-másra érkeztek az elképesztő bejelentések, amelyek arról adtak számot, hogy Kecskemét határát példa nélkül álló ka- tajsztrófális méretekben verte el a jég. A város külterületi részein mindent letörölt a, májusi jégverés. Ménteleken, Kisbugacon, Belső- és Külsö-ballószögben, Urréien, Helvécián, Köncsögön, Alsócsa- lánosban, Felsöcsalánosban, Ka- dafalván, Katonatelepen és Szarkásban a szó szoros értelmében mindent elpusztított a jégA jégdarabok zuhogása ezeken a részeken olyan méreteket öltött, a mire nem lehet más kifejezést találni, mint azt, hogy ilyen jégverés még sohasem volt. Tíz percen át tyúktojás nagyságú jégdarabok hullottak alá iszonyatos mennyiségben, de volt közöttük ököl- nyi nagyságú is, sőt Kisbugacon és Köncsögön, ahol meg is mérték, félkilós jégdarabok szakadatlan zuhogása tett semmivé minden növényi élőlényt, minden reménységet. Ezeken a helyeken a jégdarabok összetörték a háztetőkön a cserepeket, úgyhogy a legtöbb házon csak a tetőzet gerenda- és lécváza maradt meg. A jégdarabok nyomán csörömpölve hullottak ki az ablak- üvegtáblák és mikor a vihar tízperces tombolás után elvonult, a lakásaikból előbujt külterületi emberek olyan látványnak voltak szemtanúi, amely csak sirást, zokogást fakasztott mindenki szivében. A vélemény eket, búza- és rozsvetéseket egészen eltakarta a to- jásnyi darabokból álló jégréteg, mélyen beleverve a félórával azelőtt még pompásan zöldelö termést, amely csupa Ígéret volt az eddigi i rossz esztendők után. A gyümölcsfák ágait letördelte a rettenetes jégverés és ha a vastagabb ágak fent maradtak is a fán, a barack, az alma, a meggy, a cseresznye és a többi gyümölcs mind széjjelzuzva, összetörve ott hevert a vizes földben a fák alatt. Meg lehet állapítani: Kecskemét 1932. évi gyümölcstermése már májusban semmivé vált, a hires kecskeméti gyümölcs a május 25-re virradó éjszakái megsemmisülten már a fa alatt töltötte el. A jégverés pusztításának legnagyobb szörnyűsége abban nyilvánul meg, hogy' kíméletlensége ott öltötte a legnagyobb arányokat, ahol a legszegényebb emberek laknak. Azok a kisemberek, akik a megpróbáltatások esztendei után még hétfőn is boldog reménykedéssel látták kis földjüknek, szőlőjüknek ígérettel teli, csodálatosan zöldelö virágzását, ma lehajtott fejjel, elhervadt reményekkel, könnyektől csillogó szemekkel nézik a sivár pusztaságot, amellyé percek alatt változtatta minden örömüket, minden boldogságukat, minden imádságukat a soha nem látott iszonyatos istenítélet. Kecskeméten ma mindenki a szörnyű katasztrófa hatása alatt áll. Ahol csak két ember is összejön, nem esik másról szó, mint a jégverésről, amely hétföről-keddre Kecskemétet, a virágzó paradicsomot kietlen pusztasággá tette. Súlyos katasztrófa érte a környékbeli vidékeket is, mert Örkényben, Lajosmizsén, Móczártelepen, Orgoványon és Ja- kabszélláson, valamint a város határán túl, Szolnok irányában is a kecskemétihez hasonló arányokban verte tönkre a jég az összes földeket és szőlőket. A Helyi Értesítő eredeti tudósítása az aradi vértanúk sírhelyének feltárásáról Rendkívül érdekes és igen értékes helyszíni tudósítást kaptunk a ma reggeli postával Aradról. Mint ismeretes, a múlt héten Aradon gáterősitési munkálatok közben megtalálták az aradi vértanuk igazi sírhelyét. A sírok feltárását az egész Nagymagyarország kegyeletes érdeklődése kísérte. Cikkírónk személyes tapasztalatairól az alábbiakban számol be a Helyi Értesítőnek. Arad, 1932. május 21. A kiáradt maros-gátat erősítették a munkások a folyó baloldalán a régi »Bánáti-hid« aradi hídfőjének keleti részén a vesztőhelyen, amidőn olyan leletre bukkantak, amiből kétséget kizáróan megállapították a vértanuk sokat keresett igazi nyughelyét, kivégzési helyét. 80—100 cm. mélységben emberi csontokat és korhadt faoszlopokat (bitófa) találtak. Az 'egyszerű munkások nem tudták, miféle csontok s a koponyák szájüregébe pipákat dugdostak a járókelők ijesztésére. Bartel mézeskaláesos mesternek feltűnt az ízléstelen játék s jelentette Kara Győző gimnáziumi tanárnak (archeológus), aki azonnal gyűjtést rendezett a Magyar Párt utján a lelet kiemelésére. Megállapították, hogy a vesztőhelyen eltemetett vértanuk sírjait tárták fel. A kivégzési hely nem a Barabás-féle jelenlegi emlékműnél1 van, hanem ettől fél kilóméterre a vársétány mellett az elbontott »Száraz Bánáti hid«-tól keletre, kb. tiz méterre. A lelet bizonyítja a kivégzés következő sorrendjét is: 1. Pöltenberg, 2. Török, 3. Lahner, 4. Knézics, 5. Nagy Sándor, 6. Leiningen, 7. Aulich, 8. Damjanich, 9. Vécsey. A mostani leletnél csak öt vértanú maradványait találták meg, mert tudni való, hogy Vécseyt, Damjanicsot, Leiningent és Lahnert a kivégzés után titokban kiemelték a sirgödör- ből és elszállították. A megtalált maradványok Pöltenberg, Török, Knézics, Nagy Sándor és Aulich csontváza. Erről az ötről Írja Barabás Béla 1929-ben kiadott emlékirataiban : »A száraz kőhidtól (Bár náti-hid) számított lépésekkel megállapították, hogy a vértanuk ugyanott lettek kivégezve, ahol most az emlékmű áll.« A négy kiemelt holttest sirgödré- ben csak a bitófák maradványait találták. Valószínű, hogy a felakasztott vértanú alatt — annak halála után — elvágták a bitófát és azzal együtt dönttöték a kiásott gödörbe. A kiemelt csonthalmaz hiányos, a kivégzési hely árterületen fekszik és nagyon vizenyős. A gyors enyészetet elősegítette az is, hogy a csontok csak 60—80—100 cm. mélységben feküdtek. A csontvázakat Kara tanár lakására szállították, ahol ő és Bérezy Lajos tanár, Pataky Sándor festőművész és Záray Jenő tanár döntenek további sorsuk felől. Nagy Sándor és Knézich csontjainak kiemelésénél én is jelen voltam. Az elkorhadt bitófa-darabokból a jelenlevő 3—400 főnyi magyarság mindegyike emléket szedett magának. A mostani lelet valódiságát igazolja az a tény is, hogy ha a bitófák az emlékmű helyén állottak volna, azt a kivezetett vértanuk az 5—600 m-es távolság miatt nem láthatták volna. Már pedig históriailag feljegyzett tény, miszerint a kivezetett vértanuk megdöbbenve pillantották meg a vesztőhelyen felállított 9 drb. bitófát mindjárt a vár közelében. Tiszta magyar falvak is vannak Szibériában, mondja egy 18 év után hazatért fogoly Wimme Árpád 1914-ben mint magyar katona Ivangorodnál orosz fogságba esett és olyan helyre került, ahonnan nem volt módjában Pills- borosjenőn lakó hozzátartozóit értesíteni. Emiatt i idehaza halottnak vélték és hivatalosan annak is könyvelték. Wimme azonban nem. halt meg, ellenben tizennyolc évi fogság után végre útiköltséget tudott szerezni, amellyel hazaindult. Az útiköltségen kivül megtakarított pénzét és értéktárgyait az orosz vámőrség elszedte és így minden nélkül érkezett szülőfalujába, ahol sokan már nem ismerték fel azonnal. Hozzátartozói meglepetéssel, de kitörő örömmel fegadták halottnak hitt rokonukat. Wimme azt meséli, hogy Szibéria ama részén, ahonnan hazajött, még igen sok magyar él, vannak tiszta magyar telepek és faluk, ahol csak magyarul beszélnek.
