Kiskunhalasi Ujság, 1907 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1907-01-16 / 3. szám

KISKUNHALASI ÚJSÁG.

desen jó boiral élhessenek, e bajok főforrása pedig a borfogyasztási adó fizetésében rejlik: a halasi gazdakör is foglaljon állást a borfogyasztási adó eltörlése ügyében és a Budapesten január 6-ikán tartandó országos kongresszuson minél tekintélyesebb küldöttséggel vegyen részt és a boritaladó eltörlését segítse diadalra juttatni.

Szathmáry Sándor indítványát a gazdakör egyhangúlag elfogadta s e határozból kifolyólag folyó hó 6-ikán 32 gazdaköri tag jelent meg az országos kongressuson, a melyen a következő nagy fontosságú határozatok hozattak ;

1. Kívánja az országos kongresszus a boritaladó teljes eltörlését.

2. Abban az esetben, ha ennek a kívánságnak a közel jövőben leendő megvalósítása legyőzhetetlen akadályokba ütköznék, kívánja az 1892-iki XV. törvény- kikknek sürgős és gyökeres revízióját, olyan értélemben, hogy az alkotandó uj törvényben a mai boritaladó alacsonyabb osztályának legfölebb egy negyedrészét, tevő egységes adónem állapitassék meg s ennek beszedése kizárólag állami közegek utján történjék.

3. Az értekezlet ily irányban feliratot intéz a képviselő házhoz és a kormányhoz s a feliratot küldöttség utján adja át.

Végül kimondotta az értekezlet, hogy minden választó kerület érdekeltsége kérje fel a maga képviselőjét, hogy az országos kongresszus fent jelzett pontokban megállapított kérvényét teljes mértékben támogassa s annak az országgyűlésen érvényt szerezni kötelességének ismerje.

A halasi küldöttség szívesen megtette városa iránti kötelességét. Kiváncsiak vagyunk rá hova fejlődik e nagy fontosságú gazdasági ügy.

Kivándorlás.

Irta: Zöldi Márton.

Szegény normann hajósok, kiket a kalandos vér messze tengerekre űzött törékeny, primitiv vitorlásokon, ha ti láttátok volna azt a hajóóriást, a tizenkétezer tonnást, mondjuk a Pannóniát, amint rideg nyugalommal, a meghatározott időtariffában horgonyait felszedni készül Fiume szabad kikötőjében, hogy kétezer embert szállítson át az Atlanti Óceán túlsó partjára !

És az a kétezer ember nem terméketlen sziklás partokról, hanem Európa kanaánjából távozik. Igen Magyarországból..

Hogyan? Hát ezek az emberek nem tudnak latinul? Azon a nyelven, amelyen nálunk évszázadokon keresztül beszéltek, írtak, a jog- és egyéb tudósok ? Hát sohase hallották hírét annak a nagy mondásnak: exra Hungáriám non est vita?

Vagy talán anakronismus lett a hires szállóige ? Úgy látszik , . .

Tisztelt állam, ön nemde fájlalja a távozó adóalanyokat? Tisztelt nemzetgazda, ön nemde siránkozik a munkaerőnek elköltözésén ? Igaza lehet . . . .

szerüt, s az egyszerűre ráfogják, hogy az a házikisasszony csinálta. Azután még beszélt sokat, nagyon sokat, de egy gondolattal sem lettem gazdagabb. így a dolgozat sohasem lesz készen, pedig már holnapután be kell adni.

Elmenteni Ilonka nénihez. — Nagynéném Jó gazdasszony hírében áll, Ez már csak tud gondolatot mondani. Mondott is. De csupa, hogy is mondjam falusiast . . , parasztost.

A jó házikisasszonynak korán kelni, (talán bizony a tyúkkal) kell érteni a főzéshez, (hát a szakácsné mire való?) legyen szerény, (vagyis tűrje el a féij- uram minden szeszélyét. Abból ugyan nem eszik!) engedelmes, (hát még mi?) takarékos (még koplaljak is). Ne legyen fényűző (úgy járjon talán mint a suszter lánya). Ügyeljen a tisztaságra (még sikáljak is talán? kedves néni?) és a többi.

És ezekre a néni azt mondja, hogy ezek gondolatok. Köszönöm. Igazán nem kérek belőle.

De mi lesz a dolgozatból . . . fejem fáj . . . lázam van . . . forog a világ . . . meghalok egy dolgozat miatt. Oh bár csak meghaltam volna. Legalább nem szekiroznának azok az izék.

19 . . . márc. 28.

Nevetek, ha arra gondolok, hogy tegnap este milyen kétségeesett voltam. Most már túl vagyok

De én, mikor a nagy hajóra lépnek, crak érző, szenvedő, reménykedő, kétségekkel küzdő, riadt szemű, nyugtalan lelkű embereket látok.

Nem kell-e sajnálnunk a madarat, ha természet- ellenes körülmények, apró, buta katasztrófák fészkétől elválasztják? Elgondoljuk, hogy mit érezhet, mit szenvedhet. De eltudjuk-e gondolni, hogy mit érez, mit szenved az a komplikáltabb teremtés, az ember, mikor tűzhelyétől, családjától barijától szakad el?

Próbáljuk meg ... A hajó még nem telt meg, de máris nagyobb emberrajok mozognak rajta, igen, egy morgó etnográfia tárul elénk. Magyarország képviselve van a fedélzeten összes nemzetiségeivel. Csak a nemzetiségi kérdés marad a parton, mint felesleges, haszontalan podgyász.

De mintha uj, ösmeretlen alakokat is látnánk' Hosszú kaftános, sovány, vörös aicu embereket, különös öltözetű, sápadt arcú nőket, kik valami zagyva érthetetlen nyelven beszélnek maguk közö t.

Ezek az oroszországi zsidómenekíiitek. Jönnek Kissenevből, Rigából, Moszkvából s a déli lartomá- nyokból. Főleg pedig Odesszából.

Senkinek a világon nem volt annyi oka kivándorolni, mint ezeknek. Egy nap a csőcselék, másnap a rendőrség s harmadnap, hogy a választék teljes legyen, a kozákok gyilkolták őket.

Beszéltem egyik papjukkal. A tudós, öreg ui valami különös nyugalommal beszélt azokról a vérkavaró kegyetlenségekről, melyek örök szennyet hagynak az emberiség történetében.

A hatóságok, — mondotta — különös kegyképen elősegítették menekülésünket. Pénteken hajnalban távoztunk otthonról, egy kis déloroszországi városból. Aznap este általános zsidómészárlás volt tervbe. A hitközség, melynek papja voltam, több mint ötszáz tagból állott, most kétszáztizen vagyunk ... a többit alig tudtuk eltemetni ...

Aztán egy érdekes arcú sápadt asszonyra mutatott, ki tompa nyugalommal bámult bele a habokba.

— Látta azt ? fiatal asszonyt ... a férje holtteste mellől hozták ájuhan a házamba. Ennek már több mint hat hete . . . azóta alig hallottam néhány szót tőle . . . Isten legyen ir almas neki . . . Attól félek, hogy megtébolyodotí . . .

És körülmutatott rongyos hivein :

— Egy sincs akinek ne lenne friss gyásza, aki ne látta volna övéinek vérét ontani . . . Isten irgal- mazzon nekünk.

És látom ezeket a szegény, nyomorult hazátlan zsidókat, a rituálisan megtépett ruhákkal, leikükön a komor gyászszal, arcukon a béna csüggedéssel, eszembe jutott Dosztojevszkij Raszkolnikovja, ki mikor a bukott leány lábaihoz omlik, igy kiált fel:

— Leborulok az emberiség végtelen nyomora előtt . . .

És mégis, — többektől hallottam — az öreg pap is megerősítette, hogy ezek az emberek minden veszteségük között legjobban sajnálják annak a földnek az elvesztését, amelyen születnek s amelyben övéik porladoznak.

Mennyire más képet mulat a fedélzet túlsó oldala ! Vagy háiomszáz tót atyafi helyezkedett el rajta.

Van köztük nehány ki már megjárta az Óceánt. Ezek viszik a s::ó'. Áhítattal hallgatják őket.

Egy szó, egy gondolat dominál, a napszám. És ez a szó melyet csodálatosképen magyarul ejtenek ki ezer és ezer variációban jelenik meg ajkukon. Ez a nagy motívum, amelyen az ő életük szimfóniája épül. Ez a boldogshg, a szerelem, a szabadság, a haza, az élet . . .

Ha a napszám jó, minden jó . . . Uraim, magyar urak, fő fő politikusok és minden egyebek! Ez a háromszáz ember noha megváltotta jegyét Amerikába, azonnal összeszedi cc кmútját és visszafordul fatornyos hazájába, mihelyt jó napszámot kap.

Ezzel a gondolattal érdemes foglalkozni. Talán inkább, mint akármelyik mással.

Igaz lenne, amit az egyik hivatalnok mond? A hajón százhatvan bánáti sváb van. Ott hagyja Bánátot, a világ egyik legtermékenyebb részét . . . Hiszen tudtommal, sem Argentiniában, sem sehol Amerikában jobb búza nem terem.

Alig akartam hinni szemeimnek ... De hát hogy is hihettem volna, hogy én valaha bánáti svábot lássak kivándorolni !

De még különbet is láttam ezen a hajón, békésmegyei magyar parasztokat, endrődieket. Lehetlek vagy hatvanan.

Sokat beszéltem velük. Kérdeztem, tudakozódtam, de mintha zátonyra jutottam volna. Nem voltam képes megérteni őket.

Ezek az emberek nem panaszkodtak. Nem emlegették a nyomort, a kényszert, mely a többieket elszakítja a hazától. Ezek az emberek valami áldatlan szugeszció hatása alalt hagyták el otthonukat, a délibábos rónát ... De talán mégsem ... Az egyik öreg magyar világosabban kezdett beszélni.

— Már több mint harminc esztendeje nincs egy talpalatnyi legelőnk . . . Uram, idejét se tudom mikor ettem birkahúst, már úgy vagyunk, hogy disznót se tudunk hizlalni . . . Jóformán az eresz aljáig felszántottak mindent. így nem lehet megmaradni . . . Megyünk amerre a szemünk lát . . .

Azután előkerültek az apró panaszok . . . Apró sérelmek akik hal ják, de aki mondja annak a lelke ezektől az apró bajoktól eifásu! . . .

Az egyiknek minden gazdaságát egy hosszú per pusztította el. Ide tessék hallgatni! Megnyerte a pert de a költségek mindenét felemésztették.

Egy fiatal leányt láttam egyedül ácsorogni a fedélzeten. Közönséges szolgáló tipus.

Megszólítottam:

— Hát maga is kivándorol ?

— Ki biz én, mondotta hetykén.

Miért ?

Gondolkozott, vájjon megmondja-e az igazat. Aztán felemelte tekintetét. Elég őszintének látszott.

— Csak azért, nagyságos uram, mert egyik ba- rátném kinn van háiom év óta.

— Úgy? azután megy?

— Nem éppen. Amiatt itthon is maradiam volna . . . Hanem azt irta nekem, hogy azóta mindig egy helyben van. Mert tetszik tudni, ottan megbecsülik a cselédet is . . .

dúlva, kinek az arcáról leolvastam, milyen boldog, mily lelkes hangulatban van.

— Igen — vette át a szót most már Barnabás — a férfi világa a nagyvilág, a nőé a szerény otthon. Az küzdjön, ez szeressen.

— Hát maga — kérdeztem Barnabástól hotelen — a maga ideálja olyan nő, aki a családnak él, aki a háztartást vezetni is tudja? — Igen — hangzott Barnabás ajkáról a válasz — az én feleségem csak olyan nő lehet, aki ért a háztartás vezetéséhez.

— Hát édes Barnabásom, talán maga gondolkodott is már a ház vezetéséről.

— I . . . i . . . igen . . .

— Szóval vannak gondolatai a házvezetése

körül.

— De még mennyi 1

— És ha én most magát arra kérném, hogy ezeket a gondolatokat papírra vesse, megtenné?

— M—e—eg . . , .

— Mondjunk olyan dolgozat alakban, mintha én imám.

— Ülitím.

Ma estig. Kap egy . . . egy . . . valamit.

— Meg lesz! Ma este átadom! Itt!

— Jól van. Pá . . . Édes . , . Barnabás. Viszontlátásra. ! Alászolgája Aladár ur.

■ minden gondon kész a dolgozat. S hozzá mily szép- költői, Barnabás irta.

Milyen ügyesen rendeztem az egész dolgot. Iga I zán „felsőbb“ fogás volt. Tegnap este megizentem nekik, hogy fél nyolckor az iskola előtt fontos meg- } beszélni valóm van velők, várjanak a szokott helyen. ' Ott voltak. Én mindjárt munkába vettem őket. Azt ' kérdeztem Aladártól: — No Aladár, mi a véleménye magának a nő-emáncipációról?

— A nők emáncipációjáért lelkesedem — szaí

' vatta bőszen Aladár. E'fintoritottam az orrom,

. — Hát magának mi a véleménye?? kérdeztem

, igen kedves szeretetre méltósággal Barnabástól? Barnabás nem azért volt veíélytárs, hogy ellent ne mondjon Aladárnak, különösjn mikor látta, hogy Aladár válasza engem ki nem elégít.

— Elítélek minden nő' önállósítást — hangzott Barnabás véleménye.

Éljen — felelém — hát persze, maga Aladár a- nőnek minden jogot megadna, minden életpályát ) megnyitna, kidobná a nőt a nagyvilágba . . . s akkor

ki lesz a házi tűzhely őrzője? Ki fogja a háztartást vezetni? Talán maga?

— Nem! — felelt halálraszánt arccal Aladár.

: — Mennyivel szebben, ideálisabban gondolkodik rólunk Barnabás! folytattam Barnabás felé for-