Kiskunhalasi Ujság, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-04-24 / 17. szám

III. évfolyam. — 17. szám. Megjelenik minden kedden. Kiskunhalas, 1Ö06. április hó 24.

KÖZGAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

______ " i л _■ i.,.

............

Szerkesztőség és kiadóhivatal: HORVÁT GYULA könyvkereskedése KISKUNHALASON, a hol az előfizetési és hirdetési dijak fizetendők.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Felelős szerkesztő és lapkiadó tulajdonos HORVÁT GYULA.

' rí к ■

Előfizetési dijak: Helyben házhoz hordva egész évre 4 kor., félévre 2 kor., negyedévre 1 kor. Vidékre egész évre 6 kor., félévre '3 kor., negyedévre 1 kor. 50 fillér.

Egyes’szám ára 4 fillér. .

A szellemi arisztokrácia.

Bármennyire valljuk is magunkat az uj kor feltétlen híveinek és bármennyire is ismerjük el az egyenlőségi elv teljes jogosultságát, azért nem szabad és természet szerint nem is lehet úgy értelmeznünk ezt az elvet, mintha a társadalomban mind egyformák lennének az emberek.

Természet szerint, mondjuk, mert mindenben, úgy a társadalmi életben is a természet törvényeit kell irányadókul elfogadnunk, már pedig miként hogy a természetben vannak kiválóbb és közönséges teremtések, úgy a társadalomban is mindig lesznek nemesebb és közönségesebb emberek, csak azzal a különbséggel, hogy az emberek mint lelkes teremtések, csakis a lélek felsőbbsége szerint tarthatnak jogos igényt a kiválósági címre s azért a mily mértékben jogbitorlónak tekintendő az, aki közönséges, vagy éppen romlott lélek mellett kiválósági helyet foglal el a társadalomban ép úgy polgári és erkölcsi kötelesség megadni a tisztelet és elismerés adóját annak, aki lelki fenség által méltóvá tette magát a tiszteletre és elismerésre.

Alkotmányos államokban szellemi arisztokrácia van hivatva első helyet foglalni el a társadalomban, elsőnek kell lennie tehát az erények gyakorlásában, mert a szellemi arisztokrácia képezi a nemzet fejét, neki kell lenni a szemnek, amely világit, a szájnak amelylyel a nemzet szól, a főnek, mely az egész nemzet a vára szolgáló tanácsot oszt és a fülnek a nemzet szavát a fejbe és a szívbe vezeti, ez — képleg szólva — a szellemi arisztokrácia hivatása alkotmányos államban és ha beletekintünk a történelemben, azt fogjuk találni, hogy mily mértékben a szellemi arisztokrácia megfelelt e magasztos hivatásnak, ugyan abban

a mértékben virágoztak és erősbültek az illető nemzetek s viszont mily mértékben vétett e magasztos hivatás ellen, ugyanabban a mértékben satnyult és csenevészült el maga a nemzet és ez nem is lehet másként, mert hiába munkálkodik a kéz, ha a fő helyes irányba nem vezeti munkálkodását és hiába halad a láb, ha a szem előre nem világit neki és hiába beszél a szív, ha a fül a nyelvét nem érti és vége az, hogy bomladozik a szervezet és feloszlásnak indul az élet.

Miként van az, hogy a társadalomban annyira elharapózott a fényűzés, az üres for- maiság, a gőg, a hiúság? És hogy a társadalmi mételyek . leginkább ama nemzetekben találhatók fel, melyek a műveltség alantas fokán állanak ? Miért nem fejlődtek és terjedtek a nemzeteknél a nemes társadalmi erények, minők például a jótékonyság, a művészet és irodalom pártolása és a tudományért való lelkesedés ? És miért találjuk az említett kor- hasztó jelenségeket ugyanabban a mértékben a nemzetek testén rágódni, amely mértékben az iliető nemzetben a felső és alsó osztályok mellett egy életerős középosztály nem létezik ?

Azért, mert e nemzeteknek nincs szellemi arisztokráciája, vagyis helyesebben : azt érvényre jutni nem engedik, elfásult, megrögzött előítéletek merev társadalmi elkülönités a szellemi főlénynek nem engedik át a megillető helyet, a minek kárát aztán elsősorban az illető nemzet s csak kisebb mértékben a leszoritett társadalmi arisztokrácia vallja.

Alkotmányos államban azonban a társadalom nincs akadályozva abban, hogy a szellemi arisztokráciának átengedje azt a vezérszerepet, melyet a nemzet felvirágoztatása érdekében juttatni kell neki. A társadalom dolga aztán mérlegelni az érdemeket és tehetségeket és csak

•"1V ii •

olyan férfiaknak juttatni a szellemi vezérszerepet, akikről méltán feltételezhető, hogy a köz, a haza javát fogják előmozdítani’y

Ezt tartsa szem előtt mindenki, aki szivén viseli a közügyeket.

Serdülők dohányzása.

Néhány hét előtt e lap hasábjain arról tettem emlitést, hogy az embernek két rettenetes 'ellensége van, az egyik a pálinka, a másik a hazugság, pedig van több is s különösen olyan/ mely az embert abban a legfontosabb korban képes tönkre tenni, mikor teste és lelke fejlődésben, szervezete és lelke még olyan gyenge, hogy a kártékony behatásoknak magától nem képes ellentállani, hogy azok vagy tönkre ne tegyék vagy nehezen gyógyítható sebet ne üssenek rajta. A gyermekek és serdülök lelkét legjobban fehér liliomhoz szeretném hasonlítani. A fehér liliom is csak addig gyönyörködtet utólérhetetleniil szép, mocsoktalan fehér színével és dompás illatával, mig durva kezekkel tönkre nem tesszük. Ezúttal a serdülök dohányzásáról mondok néhány szót:

Hogy a gyermekek és a ser ilők dohányzása nem kevésbé ártalmas; mint pl. az ivás, az köztudomású dolog, A dohány a nikotin nevű mérget tartalmazza, mely méreg a még fejletlen szervezetben olyan rombolást képes előidézni, hogy a gyermekek teste elsatnyul s mindenféle betegségnek vetheti meg alapját: nehéz légzés, szívbajok, rossz emésztés kifolyásai lehetnek a nikotin mérgezésnek. Az iskola e téren megteszi a maga kötelességét; a gyeri^ekek a tanítók ajkairól nagyon gyakran hallják, hogy sem dohányozni, sem inni, sem káronkodni nem szabad, sőt természetes, hogy meg is magyarázzák, hogy miért nem szabad, de népünknél abban rejlik a nagy hiba, hogyha a gyermekek az iskolából kikerülnek, vége minden oktatásnak. Vannak ugyan már községek, ahol lelkes tanitók és mások ismerve a bajt, ifjúsági egyesületeket, köröket alakítanak, ahol a nevelés és oktatás szórakoztatva tovább folyik. Nem egy lelkes tanító, vagy lelkész s nem egy urileány csupa lelkesedésből, a nép iránti szeretetből föláldozza vasárnapjainak délutánjait s az ifjúsági egyesületekben felolvasásokat tart s mindenféle társasjáMindez tréfa volt csupán.

— A „Kiskunhalasi Újság“ eredeti tárcája. — Irta Nagygyörgy Tihamér.

fi „KISIMnnUSI ЧШ" ЩШ.

Rímek.

Bocsáss meg, édes, ha kerüllek,

Ha fatok tőled messzire.

Hogy’ illenék rózsás arcodhoz Az én arcom halvány színe.

Nagyon szeretlek: sápadt arcom, Szivembe’ fogy a dobbanás . . .

Tán meggyülölnél nemsokára,

Hát elkerüHek, —- megbocsáss.

Csak egyszer láttalak, s szerelmem Irántad, érzem, végtelen.

Tudom, hogy egyszer csak te is majd El fogsz feledni édesem,

Tudom, szerelmem édes ábránd,

Mely egykor szét fog osztani,

Mégis szivemnek minden vérét Ki tudnám érted ontani.

Jöjjetek, oh jöjjetek még vissza, ha csak egy egy percre is utóljára boldog ifjúságom eltemetett álmai s reményei, hogy lobogjon, hogy forrjon, pezsegjen még ereimben a vér, álmodjam vissza a rég elmúlt, eltemetett, összeroncsolt délibábos ifjúkori vágyakat. Hogy keseregjek az elmúlt szép napokon, feledjem romba dőlt boldogságom. Solyom-szárnya- kon halad az idő, fut, rohan tovább-tovább, előre, előre s egy percre meg nem áll.

Évfordulóm van ma, egy feledhetetlen évfordulóm, nem zárhatom ma el előttetek lelkemet: kitárom most, olvassatok benne. Levetem az álarcot, melyet viselek a szürke hétköznapokon, lássátok, lássátok meg a hideg közöny s mosolygó arc álc'ja alá takart, összeroncsolt lelki világomat.

Jutok-e ma eszedbe? Gondolsz-e ma reám? Járva azokon a tájakon, melyen egykor együtt jártunk, remélve, bízva, s megcsaladtunk. Nem, nem csa- ladtunk meg, mert csak az csalódhatik kedvesébe, aki szeret. De te vájjon szerettél-e valaha ; vagy igaz az a pár szó mit utóljára mondtál, midőn eszedbe juttattam az elmúlt napok édes álmait: „Mindez tréfa volt csupán.“ Rám néztél, rámvetéd nevető szempárod s

nevettél, ujjongtál kínomon. Tehát titkos szerelmi vallomásaid, ajkaimon égő csókjaid, szemedben akkor csillogó könnyeid! „Minden tréfa volt csupán.“ Titkos soha, soha . . . megnem fejthető rejtvény a női szív, sir, zokog, hullatja könnyeit s lelke mélyén ujong örömeiben s máskor kacag, bár a lelke sir. Összetörted, letiportad reményim, bár lelked mélyén szenvedtél te is s kacagva vágtad szemembe: „Mindez tréfa volt csupán.“

Kacagtál rajta, bár szived sirt, hogy elhittem ígéreteid. Te gazdag voltál, én szegény, Toliam volt minden vagyonom, toliam, mely a megélhetésre keveset, de a meghalásra spkat hozott. Parányi riporter voltam még akkor, de mily parányi, olyan szerény is. Nevem nem kürtölték a lapok s nevem nem is írtam cikkeim alá.

Éltem, nyomorogtam, mint ahogy élnek koplalnak, nyomorognak ma is a magyar irodalom napszámosai és mégis boldog voltam, örültem, ha havi gázsimból száraz kenyérre telt s neked pár szál virágot vehettem.

Ez volt egyetlen örömöm s ettől is megfosztottál, ki téged akar ne koldus, de gazdag ember legyen, előtted nincs értéke semminek, egyedül egy Istent imádsz, egynek hódolsz s az Isten neve a pénz.

Ezért dobtál el magadtól, ezért zúztad össze szivemet, ezért tettél koldusok koldusává, ezért mon-