Kiskunhalasi Ujság, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-25 / 52. szám

G у öngéd lelke к.

A kerületi orvos vézna neje korán reggel a kertbe lép ; a postatiszt már ott várja. A házban három kis gyermek alszik; a nagysága lefekvésüknél sem volt jelen, miért volna tehát ébredésüknél ?

Benn a három kis szobában fülledt, dohos a levegő, férje betegen fekszik. Nem láthatja, "mint szenved, nagyon fájlalja, üdülnie kell. Minek is teljesítette oly lelkiismeretesen kötelességeit ?

A friss reggeli szellő uj csipkepongyoláját lebegteti. Mily kellemetes is egy kicsit üdülhetni ! Szerelmes tekintete előbb a harmatos reggelbe, aztán pedig a postatiszt kék szemüvegébe mélyed. Ah, be jó a kötelességtől és szegénységtől távol lenni ! Egy pillanatra mintha megfeledkezett volna minden emberi lény létezéséről; pici, rózsás újaival egy virágot szakaszt és édeskés hangon suttogja: „Oh, kedves Mimóza ! Te vagy a gyöngéd emberi lelkek hü képe; mint te, úgy azok is ragyogó költészetben ringatják egész lényüket; mint tégedet, úgy őket is megrezegteti a leggyöngébb uvalom ; egy hideg esőcsepp képes őket megölni." És másodszor még áthatóban mélyedt tekintete a kék szemüvegbe.

— Ah, Róbert! Olyan vagyok* én is, mint ez a virág, oly érzékeny és gyengéd s valóban szivem már el nem viseli. Férjem beteg, a gyermekek neveletlenek, az egész ház szegénységgel és rendetlenséggel, ideges vagyok ha csak rágondolok is. Én ! Annyi gyöngéd és finom érzelemmel ilyen környezeten ! Mindez olyan sértőleg hat reárn, hogy nem birorn tovább ! Képzelje csak. uj pongyolába bújok és beosonok hozzá: „Nézd csak férjecském, milyen bájos vagyok !“ És mit gondol, ő mit tesz ? Ahelyett, hogy egy elismerő szót mondana, fölemelkedik ágyában és igy szól hozzám : „De Amelie ! hova gondolsz mire való ez a. fényűzés? Hozz inkább egy csésze teát!“ Tőr- szurás gyanánt nyilalottak szivemen keresztül e szavak. Tehát olyan számító élettársam van, ki képtelen nekem egy pongyolát szerezni s bájaim láttára egy csésze tea után sóhajt, miért sújtott ennyire az Isten, hogy szegény érzékeny szivem igy megsebeztessék ? De ha még Játná, mennyit szenved szegény Vilmos s mily rossz színben van ; szivem vérzett s könyeimet letörölve, a szolgálóval rögtön bektildtem neki az óhajtott teát; csak nem tagadhattam meg szegény Vilmosom kívánságát . . . Igaz, tudja Ön, hogy ma „Angot“-ot adják, amelyet gyönyörű dallamaiért annyira szeretek ? Ugye elkísér oda ? Hiszen nagy szükségem van üdüKarácsonyi történet.

lésre és szórakozásra, háztartásom nyomora már egészen tönkre tett. Különben is igyekeznem kell, hogy innét szabaduljak, mert ez az állapot nagyon rossz hatással van kedélyemre. Teljesen oda vagyok. Igen tegnap is, hogy Ká- rolykám megvágta az ujját, borzasztó volt s minthogy a vért nem nézhetem, természetesen elájultam . . . Apropos, látta már ön mályvákkal díszített uj kalapomat ? Mondhatom elragadóan szép. Istenem! ha még egy hasonló szinti köpenykém és egy virágos napernyőm volna hozzá !

— Meglesz minden ! Ön angyal ! Milyen prózai az én nőm önhöz képest; valami ma- gasztosabbróí, finomabbról fogalma sjncs s én egy ilyen közönséges teremtéshez vagyok láncolva ! . . .

E pillanatban egy fiatal csinos asszonyka haladt el a kert rácsozata előtt, egy gyermeket kézen vezetve, egy kisebbet pedig karján- hordva-mig kezében egy csomagot vitt, valószínűleg a bevásárolt szerény napi szükségletét.

Ah drága Amelie ! Ha ön tudná menynyit szenvedek. Midőn otthon az élet finomabb élvei után sóhajtozva, önre gondolok, épen akkor zavar föl édes ábrándozásomból a prózai teremtés ízetlen szavával. . „A gyermekek cipői rongyosak“. Ő fel sem fogja, hogy szenvedek és nélkülözök. Állásomnál és jó Ízlésemnél fogva természetesen több ízben lefény- -képeztetem magamat, ami — az ő nézete szerint — nem egyéb hiúságnál. Ő persze nem ismer egyebet, mint reggeltől estig dolgozni, úgy, hogy önkénytelenül sem tekinthetem másnak, mint hasznos háziállatnak. Egyszóval ő a megtestesült nyers kötelességérzet, mely nem ismer más utat. mint a tűzhelytől a gyermekszobába és ónét a varrógéphez. Ennélfogva nincs is ideje valami nemesebbre gondolni s ennek dacára még pénzt is kér tőlem. Tőlem! Kinek oly sokra van szüksége, hogy a világban gavalférosan felléphessek. Mindent összevéve tehát, azon a kevés szépségén és ifjúságán semmije, de semmije nincsen, amivel magához vonzhatna.

— Szegény barátom ! Nemde ön mondta hogy kezei az örökös, ostoba munkától egészen eldurvultak, arcát nem ápolja s így külseje teljesen elhanyagolt ? Valóban teljesen összeillik szegény Vilmosommal. •

— Úgy van drága barátnőm. Milyen Ízetlenséget követett el akkor is, hogy nem találta elmésnek azt az albumot, melyet ön ruháinak mintáiból alkotott. Milyen édes visszaemlékezésekre ad az alkalmat, ha az ember benne

lapozva, ráakad egy darabka atlaszra s hozzá gondolja, ebből volt a ruhája, ' mikor a színházban megláttam, — vagy tovább egy szépen felragasztott bársony mintához érve eszébe jut: e bársonyruhában volt, mikor a sétatéren kisértem és igy végig-. Ilyen elragadó eszmék csak oly fenköit lelkületű finom hölgy agyában születhetnek, mint ön; az én nőm az ilyet felfogni írem képes, ilyesmihez az ő lelkíilete nagyon közönséges.

Oh, Róbert! Miért kénytelen két ilyen

gyöngéd lélek oly közönséges emberekhez kötötten oly méltatlan viszonyok között élni ?

— Ne mondja azt, bájos Ameliem, hogy kénytelen: meglátja, hogy nem, már holnap meg fog róla győződni . . .

E jóslatterhes szavakkal búcsúzott cl egymástól a nemes pár.

A jéghideg hajnali szél rohanva üvölt végig az üres utcákon, ködös réggel szürkült. A léghuzam a betett ajtón azon szobácskába is behatol, melyben a kerületi orvos ártatlan gyermekei egyedül, elhagyatva alszanak ; elhagyatva mert gyöngédlelkületü mamájuk elhagyta őket.

Hát senkijök sincs, ki velük játszók, gyöngéden beszéljen ; beteg «puskájukat sem fogja senki vigasztalni, nem fogja senki levesét főzni, párnáit megigazitani ?

De mégis van valaki, ki láthatatlan jó tündérként a hiányos háztartást rendbe hozva, az elhagyott beteget ápolja s a gyermekekről gondoskodik. Ez a jó tündér nappal tisztogat, takarít, főz, minnenkit szelíden szólít, mindenkire barátságosan mosolyog, este pedig ruhát és fehérneműt javít, a betegnek fölolvas s a gyermekeket énekelve,- csókjaival álomban ringatja.

Mari szegény, de becsületes földművesnek árvája, az ő szorgalmának és kötelességébe- * tének sikerült a szegényes, elhagyott kis háztartásból kényelmes otthont varázsolni s intelligenciával párosult szivjóságának köszönheti a mélyen sújtott családapa gyógyulását.

Három hónap merült azóta az örökkévalóság tengerébe. Karácsony estéje van. A már gyógyul óban levő orvos agyában egymást űzik a kínos gondolatok. Mit csinálnak ott a mel-. lékszobában az ő elhagyott árvái a mai szent estén ? Nagy fáradtsággal felemelkedik helyéből és az ajtó felé tart. Mily varázsképet nyújt azonban szemeinek a fényesen kivilágított szo- bácska! Az asztalon fénylő kis karácsonyfa áll, mellette ölében az orvos, legkisebb gyermekét tartva ül Mari, a ház jóságos tündére,