Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-15 / 33. szám
1906. augusztus 15 Melléklet a Kiskun-Halas holvi értesítőjéhez. Csarnok. A ..Magyaroh Istene. “ — Irta: Gál Lajos. — Előszó. A honfoglaló magyarok ősvallását tárgyazó jelen értekezés második és utolsó részét képezte ama sorozatos előadásaimnak, melyeket honfoglaló őseink elődeiről, s a honfoglalás lefolyásáról a múlt években tartottam, minélfogva teljes megértésére az előzmények némely részeinek vázlatos ismétlésére van szükség. Az a 108 törzsből álló néptömeg, mely Etelközből honszerzós végett kiindult, egységes nemzetet nem képezett, hanem többe kevésbbó rokon, s részben egymástól teljesen idegen népek meglehetősen laza szövetsége volt. Szorosabb szövetségi viszonyban szerves egésszé tömörülve — úgy látszik — csak a Hét magyar, s a vele társult Khobar-A var törzs állott a Turul nemzetségből szabadon választott Árpád fejedelem alatt. E szövetségi jogviszony alapvonalai az úgy nevezett vérszerződés 5 pontjában ismerhetők fel. A Hétmagyar néppel 889. évben Etelközből együtt elindult szövetséges népek számtalan sokasága 100 nemzetségre tagozódva a szövetség szilárd magvát képező Hótmagyar néppel külső, tágabb szövetségben álltak s közös fejedelmet — úgy látszik — csak közös hadi vállalkozás alatt annak tartamáig ismertek, egyébként pedig saját törzsfönökeik alatt semmi által nem korlátolt független s teljes cselekvési szabadsággal biró szuverén népek voltak. E népszövetséget képező 108 nemzetség nem egy utón, nem együtt, s nem is egy időben érkezett meg európai szereplésének történelmi szinterére. — Nem tekintve az útközben csatlakozott Kunokat, és Rutheneket, a külső szövetség többi tagja : a Hunok, Avarok, Alánok, Kazárok azon az utón jutott el ázsiai őshazájából Európába, melyet ma az orosz-transsiberiai vasút vonala jelez, mig a Hétmagyarok amazoknál sokkal későbben s bíborban születetett Constantin útmutatása szerónt a persa birodalom északi határtartományaiból a Caspi- tó nyugati partja mentén a derbendi kapun át abban az irányban, melyben egykor Z i c h i a terült el, jutott el a azovi tenger, partvidékein nomadizáló fajrokon hun, avar és alán népekhez, kik az aldunánál csatát és hazát vesztve az azovi tengerig hátráltak vissza és itt torlódtak össze. E két egyébként fajrokon népcsoport miveltsóg és foglalkozás tekintetében egymástól nagyban különbözött. — Mig a Hun, Avar és Alán népek alacsony miveltségű, nomád, harczi kalandokhoz szokott rablás és hadi zsákmányból élő népek voltak, addig a Hétmagyar nemzet már ázsiai hazájában, s ezer évvel elébb is föidmiveíő nép volt, mely gabonáját S i r nak nevezett gödrökben tartotta s vadászaton elejtett vadnak húsán kívül semmiféle húst nem evett s útban az uj hazába csak kénytelensógből eszik halat és húst s Svetonius Tranquillus által királyok—királyának — saját nyelven pedig Örs z á g-nak, ma tótosan királynak nevezett választott fejedelmeik alatt kelet uralmán a rómaiakkal megosztozva sok századon át tartó szabad alkotmányos államóletet folytatott; s belekerülvén a Nagy Sándor hódításai nyomán elterjedt görög miveltsóg áramlatába s a persa birodalom meghódításával a persa hatalom és miveltsóg örökségébe lépvén, magas színvonalú culturára, s államszervezósi és kormányzási tudományra és ügyességre tett szert. Eme aránylag magasabb mivelt- sóggel biró s évszázadokon keresztül uralkodáshoz, szervezett állami élethez s békés foglalkozáshoz szokott nép az uj haza elfoglalása után Erdélyt, a nagy magyar alföldet és tuladunát magának tartván meg, vele jött frigytársait az ország perifériáján köröskörül s a vele belsőbb szövetségben élő Avarokat pedig Constantinus szerint Horvátországban telepítette le. Az imigyen elhelyezkedett szövetséges népek a honfoglalás bevé- geztóvel újra folytatták eddig megszokott életmódjokat. A Hótmagyar nevezet alatt egybefoglalt szinma- gyar honfoglalók Anonymus szerint mindjárt az alpári győzelmes ütközet után, — valószínűleg azonban a honfoglalás teljes bevégeztével — a saját nyelvükön szer- (Szumir nyelven s z i r=törvény) -nek nevezett helyen 84 napig gyűlóseztek, mely idő alatt a fejedelem és nemesei megállapították az ország szokás- tövvényeit s minden törvényt, amely szerint szolgálnak a fejedelemnek és főnökeiknek, s miként ítélkeznek minden elkövetendő bűn ellen s ugyanitt a fejedelem nemeseinek birtokot adott. A Névtelen jegyzőnek eme bár szűkszavú tudósításából is kivehető, hogy a szövetség jegedési magvát képezendő Hótmagyar nemzet, — de csakis ez — ez alkalommal életbe léptetvén mindazon politikai, közkormányzati, jogi és törvénykezési intózvényeket, melyeket ázsiai őshazájában ezredéves gyakorlat által kifejlesztett s typikus sajátságaihoz alkalmazva vérivé változtatott az ezredév óta fennálló magyar alkotmányos államaiét alapját rakta le. A tejjel-mózzel folyó kanaánban letelepedett nép bölcs intézmények jótékony hatása alatt mivelvón az uj hon szűz talaját, békében fejlesztette tovább őshonából magával hozott magasabb kultúráját. A szövetségnek azon külső tagjai, kik az ország perifériáján a Kárpátok alatt s ezek völgyeiben nyertek uj hazát, saját szuverén törzsfőnökeik uralma alatt továbbra is megtartván önrendelkezési szabadságukat, saját számlájukra tovább folytatták megszokott foglalkozásukat s a honfoglalást követő első század alatt minden elfogadható okot s magasabb állami czólt nélkülöző s szüntelen megmegujtiló portyázásokban emésztették el önmagukat s tették a kirabolt s kipusztitott nyugati népek előtt rettegettó de egyszersmind megutáltatta a magyar nevet e mai napiglan. Ezen méltán roszhirű hadi vállalatok főintózői a Hunok és Avarok voltak. Az „Annales Sithienses“ czimű évkönyv 862-ik évről az addig soha nem látott s országpusz- titó Hunokat először jelöli meg Ungar névvel, az „Annales Ful- denses“ pedig 894-ben a portyázó s mindent öldöklő és pusztító s foglyul ejtő Avarokat nevezi először Ungaro k-nak, amiből beigazolva látszik, hogy a nyugateurópai latin irók által a magyar nemzet egész összességének megjelölésére mai napig is használatos gyűlöletes Ungar-Hungar nevet nem aszinmagyar népség, hanem méltán roszhirű fajrokonaik a Hunok és Avarok szerezték meg, amely körülmény egymagában is számos félreértés és történelmi eltévelyedésnek szolgált és szolgál okául. A czóltalan, folyton megújuló portyázásban megfogyotfc és elvérzett s az augsburgi vereség által végleg megtört és megalázott külső szövetségeseket nem lehetett nehéz a százados béke ölén bölcs törvények alatt megizmosodott szinmagyar nemzet bölcs és erélyes fejedelmének Szt. Istvánnak a szorosabb értelemben vett Magyarságba beolvasztani, vagy — amint ma mandanánk — az ősi alkotmány sánczaiba bevenni s az egységes alkotmányos magyar királyságot megalapítani, annyival is inkább, mivel eme beolvasztást, magok a megfogyott, megtört, megalázott frigytársak is nem oknólkül melegen óhajthatták. Csak igy érthetők és magyarázhatók meg azon mélyreható, minden irányú intózvónyek, amelyeknek megteremtése és életbe-lóptetése egy embernek s egy emberéletnek munkája nem lehetett s melyeket a jámbor legendairók vallásos buzgol- kodásból Szt.-Istvánnak egymagának tulajdonítanak. — Ezredév vész- viharával daczoló államópület alapjainak lerakása egy — bármilyen iángeszű embernek, — s egy szűkre szabott emberéletnek munkája nem lehet. (Folytatása követk.)
