Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-12 / 7. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. A legelső kérdése az, a bejelentő szolgától: — Hogy néz ki?! — s jaj szegény fejednek — legyen az a tudomány csutorája — ha rosszul, ízléstelen vagy öltözködve, »Szegény ördög" és — mehetsz. Esetleg ha mégis elé -kerülsz, legelső lesz egy erős kutató „végig nézés" ruhádon! Ha találkozik öltözeted, illetve külsőd tetszésével — noha ruha nem teszi az embert — hatást tettél reá s ügyed felerészben nyerve van. Lám, azt még pedig be sem bizonyíthattad, hogy te ez, meg az vagy, ez csak ez után következik. így tehát láthatjuk, hogy egy, a „világ“-ban forgolódó embernek eme társadalmi kellékek, képzettsége mellett a legjobb ajánló levelei. Még egyról akarok megemlékezni, mely szintén nagy szerepet játszik a társadalomban, mely ugyan annak nem hogy kelléke, de rákfenéje. Ha végig tekintünk a polgári társaság életén, lehetetlen hogy élénkbe ne tárulna egy szomorú kép, mely leginkább a gondolkozási restségben találja szomorú következményeit. Értem itt a testi és lelki tétlenséget, melyet közönségesen úgy szoktak kifejezni, hogy: lustaság! A testi lustaságról itt nem lehet bővebben értekezni mely tudvalevőleg sokkal mélyebben gyökeredzik az emberi lényben, semhogy csak úgy könnyedén megmagyarázhatnék, hanem igenis a lelki szellemi tétlenséget, mely oly hátrányára van a társada- dalomnak. A lelki lustaság ott kezdődik, midőn az erő, képességes alkalom meg van s mégis bizonyos okból elmulasztjuk azt tevékenységre serkenteni, buzdítani, restek vagyunk, gondoljuk, a sült galamb berepüljön a szánkba! ügy hiszem, leghelyesebben utalok imitten a rang- és cintkórságra. Miből származik ez legtöbbször, mini a telki lustaságból. Mert bizony sok nem érdemli meg a „kitüntetést“ s mégis mily büszkén hordja a fejét és domborítja mellét, a hova a kis kereszt simul. Vájjon a ki tudja érdemeit, annak úgyis saját tetteiben megvan a jutalma, mig másokkal úgyis csak külső cicoma és einem hiheti komolyan még maga sem, nemhogy mások, hogy kiérdemelte legyen. S ilyenek még sem látják a társadalom gúnyos mosolyát. A bókokat készpénzül fogadják, a hízelgőket maguk köré gyűjtik, nevelik, táplálják, a kik titokban rágalmazzák és piszkolják, azaz nem szeretnek gondolkodni, lelki lustaságban szenvednek. Vagy tekintsük az alsóbb polgári társadalmi életet. Találkozhatunk imitten egyfelől vakbuzgósággal, türelmetlenséggel, megrögzöttséggel, másfelől haszonlesés, kapzsiság, nyerészkedés es a léderség különböző, mindmegannyi válfajaival! Sok esetet tudok, amikor a jómódú polgár egész vagyonát, testi és lelki épségét a lutriba rakta, másokat kik idejüket egyébbel sem töltötték, mint templomba és bucsujárással csupán azért, hogy igy vélték sorsuk jobbra fordulását. Mivé lettek ? Tétlenség, munkátlanság következtében a társadalom szégyenévé! Tartsuk tehát szem előtt mindezeket, főleg mi fiatalok, de még inkább a szülök gyermekeiket illetőleg, mert valamint tudományt lassan-lassan, kis korunktól kezdve igyekszünk elsajátítani, annál inkább kell a társadalmi életrendhez szoktatni, mert minél idősebbek leszünk, annál bajosabb azt magunkévá tenni! t. v. T ft ü C ft. A baba. Irta: dr. Serédi Jenő. A baba elaludt. Ott fekszik a piros bársony függönynyel díszített szekerkében s rózsás mosolygó arca belemélyed a hófehér csipkékkel borított puha vánkosokba. A mama ott áll előtte. Fiatal, alig két éves asz- szony; nyúlánk, karcsú alakja odahajlik a gyermek fölé s mintha szép álmot akarna a baba leikébe lehelni, megérinti ajkát ajkával. Azután ismét felegyenesedik. Nagy, fekete szemei odatapadnak a baba arcára s nézi nézi némán az alvó gyermeket. Istenem, milyen is volna az ö élete, ha ez a gyermek nem lenne! . . . Nem is olyan régen, alig három év előtt, ott abban a csendes faluban, az ősi családi kastélyban, aranyszálakból fonta a jövőt merengő lelke. Hiszen minden úgy történt, ahogy óhajtotta. Megdobbant a szive, midőn befordult udvarukba a négy lovas hintó s alig fél óra múlva már valósult az amúgy is sejtett boldog remény: a szomszéd birtok délceg tulajdonosa hírül vihette, hogy asszony jön a házba. Ő lesz az az asszony, ő megy oda édes vágy- gyal, forró szerelemmel. De mégsem oda ment. Eljöttek ide a fővárosba, mert a férj úgy kívánta. Megunta a falut az ö csendes embereivel, folytonos, de egyhangúvá vált lakomáival, vadászataival, erőt vett rajta az unalom, a szereplési vágy s uj, zajosabb élet után kívánkozott. S ez a vágya könynyen teljesedett. Neki, a népszerű nagybirtokosnak játszva sikerült elnyerni a kerület mandátumát s a fiatal pár néhány boldog hónap után beköltözött a fővárosi palotába. Ékkor aztán a boldog óráknak egyszer s mindenkorra vége szakadt. A férj megunta a feleségét; a zajos fővárosi élet karjaiba vetette magát egészen s feleségét, azt a kívánatos gyönyörű asszonykát teljesen elhanyagolta. Az eset közönséges, gyakran ismétlődik, nem kell rajta csodálkozni. Daróczy Kálmánné eleinte csak természetesnek találta a férje viseletét. Az ő őszinte tiszta lelke nem gyanakodott, ha férje ez vagy amaz okot hozva fel ürügyül, napokig sem foroult meg szobájában. A mandátummal sok kötelezettség jár s ezeknek mindenesetre eleget kell tenni. A bizalom azonban napról- napra fogyott, látta, tudta már, hogy a boldog óráknak örökre vége van. De sokkal büszkébb volt, semhogy a szivében dúló fájdalmat elárulta volna. Az ősi családi kastélyba az öreg szülékhez menesztett levelek mindig csak boldogságról regéltek. Mert boldog is volt, gyermeke bölcsőjénél találta fel azt a boldogságot, amitől férje megfosztotta. Csillogó szemekkel néz az alvó gyermekre. Eszébe jut a múlt, elképzeli a jövőt. Milyen édes vágygyal, forró szerelemmel hordozta e gyermeket szive alatt! S most? Hová tűnt a sok szép remény, hová lett a boldog élet? Ugyan mit rejt számára a jövő? . . Esteledett; kívülről behallatszott a nyüzsgő főváros zaja, de a baba aludt szépen, csendesen, mintha érezte volna, hogy őrangyala: az édes anyja szeme függ rajta. Élesen szólalt meg most künn a villamos csengő. A fiatal asszony összerezzent. Ki jön? ... A férje talán? Oh nem, ő a klubban van ilyenkor, legalább ő azt mondja, hogy ott van s nem szokott ilyenkor hazajönni. A szobaleány lépett be s zárt borítékot adott át. Ideges sietséggel szakította fel a fiatal asszony s az
