Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-22 / 43. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG, 3€> T fl R C Z fl, Késő bánat. Bolondos, lázas álmaimban Nem ismertem határt: Az élet olykor gyöngyvirágos utján A lelkem alva járt. Mindig magasra, még magasára vágytam, A csillagokba fel . . . Most szívesen szedném a gyöngyvirágot, De már más vitte el. Ferke Ágost. Hitetlenség. Kéjtől reszket ajkad széle, Szemedben a poklot látom: Dadogsz vágyról, szerelemről, De bármit is mondj, barátom: Nem hiszek neked! S ha tán olykor szavaidtól Ittasúlna higgadt elmém, S egy ily bolond pillanatban Nyakad lázban átölelném: 7 e se’ higyj nekem! Király Gizi. A jegyzőék. (Folytatás.) A leány anyjára nézett, mintha tőle várna utasítást s a mikor a nagyasszony jóváhagyólag bólintott, ártatlanságában minden habozás nélkül sietett el a főszolgabíróval. Az anyóka magára maradva, boldog izgatottsággal számlálta a perceket. Mig várta, hogy a könyvecskével otthon legyenek s a családfőt is részesévé tegyék végtelen boldogságuknak, képzelete ragyogó színekkel festette meg a jövendő képét. Valósággal ábrándozott, akár csak egy tizenhat éves leányka . . . Álmodozásából rettenetes valóra ébredt. A fölpattant ajtón leánya rohant be lélekszakadva, halottsápadt arccal s hangtalanul ragadta meg a karját. Úgy vonszolta ki magával a napsugárban csillogó szalonból. Szinte felsziszszent a fájdalomtól, oly görcsösen szorította karját rémült tekintetű gyermeke. Egyik kezével az anyját húzta, a másikat pedig, mintha védelmére emelte volna. A megrémült öreg asszony hagyta magát vonszolni s bár nem értett semmit a dologból, tudta, hogy itt valami iszonyúnak kell történnie. Nem is merte kérdezni a leánytól, csak midőn már a kocsin ültek s a gyorsabb légáramlat hüs szellője érintette homlokát, megszólalt: — Mi történt? A leány felelet helyett zokogva borult a vállára. Remegett egész testében mint a halálra üldözött őzike. Az anya nem faggatta tovább. Érezte, hogy a szép kép, a melyet az imént festett maga elé. darabokra van tépve. Naivságában csak lassan jutott addig a gondolatig, a hol más kezdte tépelődését. Rettentő gyanú ébredt benne, mely annál erősebben nyilatkozott meg, mennél lassabban érlelődött lelkében. Majdnem vérben forogtak máskor jóságos szemei, a mikor a leányra durván rárivalt: — Te. azt a pénzt csak nem hozod magaddal?! — Nem anyám ! visszadobtam a nyomorultnak. Többet nem beszéltek szavakkal hazáig, de gondolataikban elmondtak minden egymásnak: drágán akarta adni az a nagy ur a hitvány pénzét. Otthon se beszéltek sokat erről. A jó öreg Csabi Máthé kevés szóból sokat értett. Csak annyit mondott legutoljára: — Verje meg az Isten ! Ezzel vége volt mindennek. Az álom szétfoszlott, a hegymögi falu megint nyomorult, kopár tájjá vált, ahol kevés kenyér terem; a kis kertecske sem volt többé vadregényes, de legalább krumplit és zöldséget adott ingyen. Lassan, lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba, csupán egy röpke árnyék imbolygóit olykor-olykor a nyári verőfényben. Az öreg jegyző tovább húzta a keserves igát. Nem kellett neki annak a hitvány urnák a segédjegyzője sem. Az asszony még jobban összezsugorodott, a lánya meg mintha egy kicsit szóílanabbá vált volna, egyebekben éltek békességben. A csöndes házikó még csöndesebb lett. Vendég eddig sem igen verte fel a táját, most még kevésbbé. A főbírónak sziliét sem látták azóta. Nem is látták többet egyszerűéi még az életben, hanem az az egyszeri viszontlátás fölért a pokol minden iszonyatával. Rettenetesen rájuk sulyosodott az Úristen keze. Csoda, hogy kibírták erős lélekkel, megingathatatlan igaz hittel. Úgy történt a dolog, hogy a Bandi gyerek egy könyvet küldött az öregeknek a postán. A doktori értekezése volt. Kimondhatatlan büszkeséggel olvasta az apja, hol magában, hol fenszóval. Nem sokat értettek belől, hanem azért aranymondás volt minden sora. Százszor is elolvasta már az öreg nótárius, de azért minden este újra kezdte. Mindig talált benne valami uj bölcsességet és szépséget. Az egyik óhajtását hát mégis betöltötte a jó Isten: kitanult a gyerek s ur lett belőle a maga becsületéből. Az a kis piros könyvecske, melyet most is oly áhítattal szorongat reszkető kezeiben az öreg, figyelmet keltett az ifjú rendkívüli tehetsége és készültsége iránt s ma már tekintélyes szép hivatala van a minisztériumban. Nagy urak beszélték minap a megyegyülésen, hogy jobb kezévé lett a miniszter ur ő excellenciájá- nak. Még az alispán is gratulált neki: — Mindig mondtam, ugy-e, hogy sokra viszi még az a gyerek?!
