Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-08 / 41. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG, tettünkben, hogy d'adalra vihessük a haza szent ügyét, a melyért élünk, s ha a sors úgy kívánja tőlünk, mégis halunk. Hazafiak! Szeressétek hazátokat! Merítsünk erőt e nagy nap tanulságából, munkálkodjunk, haladjunk, tartsunk szivünkben egy kis helyet a nemesebb érzelmeknek is, ne maradjunk lent a föld porában, hanem törjünk a magasba, hiszen: „Nem halt meg a leányzó, csak alszik!“ Cs. T fl R C Z fl. m A jegyzőék. Őszbe csavarodott, rozoga emberke volt már Csabai Máté, a jó öreg nótárius, mikor az a nagy istenverés érte. Isten látja lelkét szívesen odaadta volna már ő valami jóravaló, törekvő fiatal embernek a helyét, rég terhére esett már neki a hivatal, keze is reszketett már a sok Írástól. Innen-onnan negyven éve barázdálja a falupennájával azt a sok össze-vissza rovátkáit papirost. Nagyon vágyott már a nyugalomra, de csak nem bírta, elérni sehogysém. Nagy volt a családja, még nagyobb a becsületessége s ennek okáért még ennél is nagyobb a szegénysége. Csak arra várt, hogy a legidősebb fia befejezhesse valahogyan az egyetemen a tanulmányát, vagy hogy a leányának valami tisztességes ember bekösse a fejét. Mert annak a Bandi gyereknek nagyon sok pénzt felemészt a tanulása. Pedig kárvolna félbemaradt embert csinálni belőle; roppant éles esze van és szeret is tanulni. Éjjel-nappal bújja a könyveket. De még a Boriska lányát sem küldheti majd egy kis kosárral az urához, ha akad valami szerencséje. Tisztességgel szeretné elereszteni házából, már ahogyan tudniillik, telik a kicsiny jövedelméből. Addig még huzni kell az igát, Egy-két esztendő nem a világ, ők majd csak megélnek lassacskán az apróbb csemetékkel abból a kétszáz forintocskából, a mit a nyugdíjintézet juttat neki 40 esztendei keserves robotolásáért. Most is éppen ilyen gondolatokból verte föl a vén jegyzőt az udvarára gördülő úri hintó robaja. Hirtelen a füle mögé dugta a tollat s úgy iparkodott az ajtóhoz, hogy alázattal és köteles tisztelettel nyissa meg a főszolgabíró ur előtt. Tudta már hogy ő jön. Ismeri a kocsija zörgését, a finom járását. Nagyon derék fiatal ur, nem veti meg a szegény nótárius házát, gyakran bekopogtat hozzá, pedig született báró volna. Hivatalt js csak azért vállalt, hogy a közügyekért és a földhözragadt szegényemberekért fáradozhassék. Nincsen rászorulva; több a jószága, mint a miniszterének. 4 — Adj’ Isten öregem! — köszönti a házigazdát. Dolgozik, dolgozik, mindig csak dolgozik. — Sok a dolog, segítségei venni meg nem telik. Hozta Isten főbíró ur! 1 — Szegény öreg! No de majd kisegítjük, megérdemli az ilyen buzgó hivatalnok. A jövő kölíségve- tésbe bevesszük a segédjegyző tartás költségeit. Mert az már úgyse járja, hogy valakit annyira agyondolgoztasson valakit a vármegye. Majdnem kezet csókolt örömében Csabi Máté a jólelkü főszolgabírónak Szinte elcsuklott a hangja, amikor hálálkodott azért a megne.n érdemelt nagy jóságért. — Sohse köszönje bátyám! Csak kötelességét teszi a megye. Régen kellett volna már, hogy könyit- siink a terhén. Inkább szidjon jól össze, hogy csak most jutott az eszünkbe. Hát máskülönben, hogy van mindig? Az egészség? Hát az asszony ? A gyerekek? Mit ir Band,? — Éppen tegnapelőtt tett le valami vizsgát kitüntetéssel. Köszönöm a szives kérdési. — Derék dolog. Maholnap behozzuk a vármegyéhez. Urat csinálunk belőle, urat öreg. Csabi Máté megint elölről akarta kezdeni a há- lálkodást. De nein jutod hozzá, mert a főurtól zápor módjára ömlöttek az újabb kérdések: — Van-e már vőlegény? Hogy nincs?! Hihetetlen . . . Hát vakok erre felé a legények?! Vagy bezárják a szép Boriskát az almáriumba, ha úri ember vetődik ide, hogy ne lássa?! Isten engem, messze kell menni, hogy ily szép, takarékos leányt találjunk. Az öreg olyasmit mormogott, hogy hiába szép, hiába dolgos mai világ a lány. csak a pénzt keresik. — Persze, hogy pénz kell, — szólalt meg némi hallgatás után a főbíró. A jegyző nagy elfogódottságában nem vette észre a ravasz, kárörvendö mosolyt, melylyel a főszolgabíró e legutóbbi axiómáját kisér.e. Midőn ráemelte kérdő pillantását Hámory Ferkó főszolgabíró akkor már egészen másról beszélt. Csupa közömbös dolgokról, melyeket azonban a jegyző nagy áhítattal hallgatott végig. Estig is elhallgatta volna, ha a déli harangszóra félénk kopogás nem hangzik az ajtón, ha a kopogás után be nem bukkantana egy fürtös fejecske a hivatalszobába, hogy az ebédhez invitálja a főszolgabíró urat. meg a kedves apuskát. — Ne vesse meg szegényes egyszerű ebédünket! — biztatja az asztalnál töpörödött, jóságos asszonyka a nagyurat csupa megszokásból, mert a méltóságos ur gyakori vendég, a kit invitálni sem kell. Oda ül egyenesen Boriska mellé, a ki bizony sehogysem tudja megszokni a báró ur szomszédságát. Többet néz a köténye pántlikájára, mint a szemébe. Ebéd után Hámory Ferkó egy ügyes fordulattal megint rátér a régi kopott témára, hogy: — Mikor táncolunk már a lakodalmon ? Erre meg az anyjuk kezdi rá az ismert nótát: — Nem asszony kell a mai fiatal embernek, hanem pénz! (Foiyt. köv.)
