Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-23 / 30. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. Szabadelvű Bernát Istvánnak az egész felfogása. Kiváltságokat nem kiván senkinek, alkalmas és előnyös versenyt akar támasztani, hogy a legjobbak érvényesülhessenek. Az árvapénzeket, közalapokat és alapítványokat teljes biztosíték mellett erre a célra akarja felhasználni és a nagyon is mozgó tőkét, mely a nagy haszon céljából települt a mezőgazdasági üzembe és ezáltal a mezőgazdaságnak állandó veszedelmét és súlyos terhét képezte, ezekkel a segédeszközökkel ki akarja szorítani, hogy azok más téren keressék busás gyümölcsözésüknek talaját. Ha a könnyen mozgó tőke ismét az ipari üzemek hitelügyleteinek lebonyolitásához fog visszatérni, az önálló magyar ipar is könnyebben fog fellendülni. Mert ma tényleg a tőkés az ingatlan birtokosnál nálunk a váltóját jobban helyezheti el, nem keresi fel az iparvállalatokat, úgy a mint az kötelessége volna. De ha a gazdák más utón tudnának a maguk részére kellő hitelt szerezni, gyárak alapítására egy nagy tőke szabadulna föl s ez képezné biztos alapját a magyar ipar fellendülésének. Fölkérjük azokat a férfiakat, kik nem akarnak közjogi politikát folytatni, mert hisz arra nem lehetünk mindannyian teremtve, azt kevesen is elvégezhetik, forduljanak a speciális kérdések terére és gondoskodjanak, hogy Magyarország vagyonos legyen, hogy a fiatalság nevelése ne legyen egyoldalú, minden kezdeményezéstől félő magoló irányban vezetve, értessék meg a néppel, a mint Bernát István könyvében meg akarja értetni, hogy sok tér van még parlagon hazánkban, azokat szántsák föl mélyen, termékenyítsék az elméket gyakorlati tudománynyal és akkor, daczára hogy ma borús az ég, nemsokára ki fog derülni. Egyhangúság. Reggel három óra, hal'.ik a harangszó, Lefekvésre hivó, oly szépen altató. Támolygó nagy urak szótlanul ballagnak Minden ulczasarkon egy-kettővel fogynak; Nem köszöntik egymást, búcsú nélkül válnak, Másnap újra kezdik, mindig igy csinálnak. Reggel három óra, hallik a harangszó, Felkelésre hivó, munkára biztató. Friss, üde parasztok kapával ballagnak, A kis ajtók nyílnak, egyre szaporodnak; Barátságos arczczal jó reggelt kívánnak, Másnap újra kezdik, mindig igy csinálnak. Sz. T fl R C Z fl, Parázs van a hamu alatt. (Vége.) Ugyan Pisti mire gondol?! . . . hisz én nem haragszom, csak azt tartom, hogy ami elmúlt, vissza nem jő. — De vissza jő Margit, ha maga úgy akarja. A lány elfordult, fehér moll kötényét arcához emelte és Pistinek úgy tetszett, mintha egy kőnycsep- pet törült volna le onnan. Már kezdett bízni a kibékülésben, megfogta a lány kezét esdő hangon kérte: — Bekűljön ki Margit, feledjük a múltat és éljünk a jövőnek. — Nagyon megbántott Pisti, nem lehet. — De én jóvá akarom tenni hibámat. — Bajosan hiszem, hogy valamikor jóvá tudná tenni, hisz maguk férfiak, nőkkel szemben olyan önzők. Maguknak az olyan nők tetszenek, kik selyemben, aranyban, pálmafák alatt, tiz szobás lakásban, tengeri fürdőkön, öngyilkos, vagy vagyonbukott szerencsétlen szerelmesek között töltik napjaikat. Az ilyen egyénekkel együtt kinevetik a kopott ruhában járó tisztességes nőket, kik igyekeznek tisztességes munkával megkeresni a kenyeret, melyet mindennapi imáinkba foglalunk. Igen, az ilyen nők még követ dobnak a tisztességes nőkre, lesújtó pillantásokkal nézik végig s ajkbiggyesztve éreztetik az illetőkkel kopott ruhájuk miatti lenézésüket. Az ilyen nők, ha egy oa- rátnéja is van, azt az egyet is mindenféle aljas rágalmakkal igyekeznek elidegeníteni tőle, mert gondolják: ha már ők nyakig kormosak, mért ne legyen a másik is — habár érdemetlenül is nyakig kormos. És a férfiak — tisztelet a kivételnek — velők tartanak. — Lássa Margit nincs igaza, ezeket a szemrehányásokat nem érdemiem meg. — Higyje még édes Pisti, nem szemrehányásként mondom, hisz mindezeket csak az elkeseredés adja ajkamra. — Hányszor hallottam egy-egy olyan gonosz, kétértelmű tréfákat magának megengedő úri embertől, hogy mi emancipált nők nem tudjuk a rántást megkavarni, nem tudunk töltött káposztát, marha sültet stb. csinálni. Nem rossz, emancipáció! Ma a létért való küzdelmét emancipációnak nevezik. Bizony kevés a férfi, ki a nő előtt, ki a kenyerét keresi, tisztelettel emeli meg kalapját. — Ugyan édes Margit ne keseregjen, legyen meggyőződve, hogy ej a szemrehányás kevés férfit illet. — Sajnos az ellenkező nézeten vagyok Pisti. — Nem úgy van Margit, mi szépen kibékülünk és nzután nekem fogja a töltött káposztát, meg marhasültet csinálni. Ugy-e jó lesz? — Békülésre nyújtotta kezét, mit a lány elfogadott ugyan, de azért mondta: — Nem lehet Pisti! — Utolsó szava? — I . . . gén. Tehát Isten áldja örökre! A fiatal ember megindult, s mikor az ajtóhoz ért halk zokogásra fordult hátra. Margit ott zokogott tenyerében rejtve arcát. A fiatal ember visszarohant, átkarolta s elfojtott hangon mondta :
