Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-18 / 25. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. A budavári Zsigmond kápolna kriptájába egy nemzet könnyei között viszik a koporsót, s a kitűnő fiú hamvait eltemetik a kitűnő apa hamvai mellé, hogy együtt álmodják tovább életük bűvös álmát, a mi nemzeti vágyainkról, Magyarország és a magyar nemzet jövendő nagyságáról. De minden magyar szivében híven él a hervadhatatlan emlékezet és szeretetteljes kegyelet az iránt, a kinek valamennyi összes címe között talán ez az egyszerű jelző esett legjobban : a legmagyarabb! Tisztelettel jelentem, hogy a gyászhir vétele után a város közönsége nevében a család feje: József Ágost kir. herczeg előtt táviratban fejeztem ki részvétemet, ki erre a következő távirattal válaszolt: Fogadja polgármester ur valamint Kiskunhalas r. t. város közönsége szives részvétükért hálás köszönetemet. József Ágost, föherczeg. Indítványozom, hogy a képviselőtestület József kir. herczeg elvesztése fölött érzett fájdalmát jegvzőkönyvileg örökítse meg és küldje ki a város polgármesterét ésfőjegyzőjét, hogv ezek koszorút helyezzenek a megboldogult ravatalára. Ha méltóztatnak ehhez hozzájárulni, ezt határozatképen kimondhatom. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta s a polgármester beszédét — Ádám Dávid indítványára — szószerint jegyzőkönyvbe iktatni határozta. Jü TÁRCZfl. -ü Tiz év után. Soha ilyen tarka társaságot nem köszöntött még a vén, potrohos fogadós, mint a minő a mienk volt. Tizenhárom derűit arcú, férfikora elején álló fiatal ember, tele jókedvvel, tele reményekkel. Volt köztünk prókátor, orvos, tanár, katona, sőt még pap is. Mind régi, jó barátok, egykor kenyeres pajtások, pedig most már akad olyan is, a ki rá sem ismer a másikra. Nagy idő is az a tiz esztendő ! Éppen tíz esztendeje, hogy elváltunk egymástól. Mi minden esett meg azóta! A ki még akkor bajusza helyét simogatta, most Mohamedet igyekszik megszégyeníteni hatalmas szaká- lával. Négyünknek már családja is van. Itt vannak az asszonyok is. Hogy megváltoztak ! Azokból a bohó, bodri fürtü kis leánykákból, minő csinos, méltóságos tekintetű menyecskék lettek ! — Itt van-e mindenki ? — kérdi a hosszusza- kálu professzor. — Egy megint hiányzik ! — feleli azonnal a Felvidékről közénk cseppent, tót diákból lett orvos. Szinte várta, hogy kérdezzék. Büszke volt rá, hogy ilyen jól összeterelte nyáját, mert hát a hosszú tiz év alatt ö tartott bennünket evidenciában. — Megint hiányzik egy ! — mormogta félig hangosan a káplán. Éppen úgy, mint ma tiz éve, akkor is hiányzott egy. Akkor is tizenhármán voltunk. Juhász Dani hiányzott. — Most is ő hiányzik, toldotta meg hamarosan a mi tótunk, — Megjön ő bizonyosan, hiszen emlékezzetek vissza, akkor is megjött, csak késett egy kicsit — vélekedik a prókátor. Ha nem lettek volna annyira elfoglalva a viszontlátás örömeivel, valószínűleg észrevették volna, mint pirul ki Juhász Dani nevének hallatára egy bájos asz- szonyarc s mint sápadt el egy különben is halvány férfi, az, a ki legtöbbre vitte közülünk, mert legkevesebbet tanult. Én észrevettem mind a kettőn a hirtelen elváltozást. Nem is véletlenül. Szándékosan pillantottam feléjük, várva a hatást, melyet hiányzó társunk emlegetése fog előidézni arcaikon, mert nekem jó emlékező tehetségem van. Nem feledtem még el, hogy miért jött tiz év előtt oly későn a bucsulakomára Juhász Dani. Akkoriban többen is tudtuk az okát, de hát azóta sokkal több gondunk volt mindnyájunknak, hogy sem ilyen apró diák-bolondságokra is ráértünk volna visszaemlékezni. De én mégsem felejtettem el, hogy miért késett meg ? Ott sétált biz ő a kertek alján egy ; szőkehaju, gerlekacagásu, kis leánynyal, a ki oly üd- vözülten nézett rá mosolygós kék szemeivel, mikor megmutatta neki érettségi bizonyítványát. Az egyedül kitüntetéssel nyert bizonyítványt. Mily édes álmokat szőttek, mily ragyogó légvárakat építettek a jövőről ott a szerelmesen susogó nyárfák alatt. Az ifjú úgy állott előtte, mint a mesék hőse. El fog menni, de visszajön érte. Az a darab papiros, melyet valóságos gyöngédséggel cirógattak mindketten, záloga és talizmánja álmodott boldogságuknak. Ez a pajzs, melylyel a hős előre fog törtetni ; előre, előre, föl az első sorba s akkor még a keményszívű papának is meg kell hódolnia előtte. Igen, méltó lesz az ő nevére és el fogja feledni, hogy csak egy szegény városi Írnoknak a fia. Szerettem volna megkérdezni attól a kipirult, szép asszonytól ott az asztalfőn, emlékszik-e még erre nagyságos asszonyom ? De minek kérdezzem ? Elárulta a pirulása is, elárulta a férje mogorvasága is, hogy ők is emlékeznek. Sőt a többi dolgokra is nagyon jól emlékeznek. Tán még azt is tudják, hova lett az a bolondos gyerek. Bizonyosan tudják ők, hogy az ma nem jöhet ide, különben ők maradtak volna el. Becsületszóval fogadtuk ugyan, hogy tiz év múltán együtt üljük meg az érettségi jubileumát, de hát az csak olyan gyerekbecsület, a mi talán nem is kötelez. Fölhozták az ételt, megeredt a koczintás, a poharazás. Felköszöntőnek sem voltunk hijján. Mindenki ki akart tenni magáért. Ittunk boldog, boldogtalan egészségére. Közben meg felújítottuk a régi, jó idők emlékeit, a diákcsinyeket, elmeséltük a tiz esztendő élményeit, kalandjait, viszontagságait. így került Juhász Dani megint szóba. A prókátor-kolléga tudott róla egyet-mást. Ők tovább is együtt tanultak. Dani is jogot végzett. - Nagy esze volt a gyereknek,—mesélte elgondolkozva — valóságos zseni. Nem volt párja az egyetemen. A tanárok szinte rajongtak értek. De mégis ostoba volt, nem tudott élni, mert higyjétek el, ez a legnagyobb művészet. Élni tudni, igen, élni tudni, Elhallgatott egy pillanatra, de a tót doktor nagyon kiváncsi volt: — Mi lett hát belőle ?
