Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-10-30 / 18. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. ££ T fl K C Z fl. A leány. — A „Kiskunhalasi Újság“ eredeti tárcája. — Szép szűzi szemében a vágy tüze ég, Kínálva kacér an a menny gyönyörét'. Egy menybeli angyal, egy égi talány, Egy szép aranyálom a szőke leány. Arcára hajának a selyme borul, Szivében igaz szerelem tüze dúl, S szívből fakadó csók ég ajakán: Egy szűzies álom a barna leány. A férfiak élete puszta mező, Tiindéri virágszál rajta a nő, S izekre szakítja a férfi szivét, Ha szőke, ha barna, ha csúnya, ha szép . . . Nyíri Imre. Megeszem, megiszom . . . Az udvari piactéren egy hatablakos nagy házból gyakran hallott ki az utcára víg muzsikaszó. A nagy ház lakója nem titkolta, ha jó kedve volt. Kinyittatta az ablakokat, ő maga leült vendégeivel a szoba közepére, a bandát maga köré állította féllábbra s úgy huzattá a kedves nótáját: „Megeszem, megiszom, Egy koldusra se hagyom.“ A dalos férfiú, aki ilyen előkelőén mulat, Szo- boszlai Mihály, Udvarinak egyik legmódosabb gazdája. A mit a kedves nótája szerint meg akar enni, meg akar inni, az nem csekélység: maga ez a nagy ház, a kettős malom a juhszélen s nyolcvan lánc fekete föld a Bánya-völgyben. A mint a nótából is sejthetjük, azért akarja mindezt leeregetni a torkán, mert gyermeke nincs neki, koldusokra pedig nem akarja hagyni. Ezeket a koldusokat nem kell valahol a putriban keresnünk. Ha megnézzük azt a kis házat, a mely Szoboszlai Mihálynak a hátsó szomszédja, megtaláltuk, a kiket kerestünk. Ott lakik ugyanis a Szoboszlai testvérbátyja, Ferencz, a kit hét gyermekkel áldott meg az Isten s a kikre ilyenformán abból az ősi negyven láncból idővel csak annyi jut, hogy Szoboszlai Mihály virágos kedvében némi túlzással koldusoknak nevezi őket s nyíltan hirdeti, hogy nem hagy rájuk semmit. Ámbár nem is vágytak a Szoboszlai Ferenc gyerekei a Mihály bátyjuk, vagy a mint hivatni szerette magát — a bácsikájuk vagyonára. Nem is tartották hozzá jussukat. Hiszen abból a nyolcvan láncból csak negyven lánc volt a Szoboszlai vagyon, a másik negyvenet a kettős malommal az ángyika, — a büszke Madarász Zsófika, — hozta a házhoz. Csak az fájt Szoboszlai Ferencnek, meg a gyerekeinek, hogy olyan kevélyen lenézte őket Mihály meg az ő puccos felesége. Szegény Szoboszlai Ferencné sokszor sírva fakadt, mikor vasárnaponként hazajött a templomból. Külön padja volt a Szoboszlai-családnak az udvari templomban. Oda szokott ülni a két Szoboszlai menyecske. Kevélyen, selymesen az egyik, szerényen, szegényesen a másik. Itt találkoztak már csak, mióta egymás házához régen nem jártak. Csak a kisebb gyerekek szöktek át néha a szomszédba, a hol néha süteménnyel, gyümölcscsel jóltartották, máskor meg haza küldték őket. A milyen kedvben volt az ángyika. Hanem mióta egyszer templomból hazajövet azt mondta Mihályné Ferencnének, hogy van nekik két oldal avas szalonnájuk, meg hat zsák tavalyi krumplijuk, küldjenek át érte, jó lesz annak a sok gyereknek, azóta keményen meg volt tiltva a Ferencék gyerekeinek, még a hosszú inges Lajcsi gyereknek is, hogy valaha a bácsikájuk küszöbére merjék tenni a lábukat. Mikor pedig fölhangzott a szomszédban a muzsikaszó, a Szoboszlai Ferencék ki nem jöttek volna egy világért az utcára. Majd kisült a szemök szégyen- letökben, a mikor kihallatszott a nóta a népes piactérre: — Megeszem, megiszom, Egy rongyosra se hagyom. * S csakugyan az lett a vége a sok mulatásnak. Nem hiába mondják, hogy drága a muzsikaszó, de meg is sínylette a nagy vagyon hamar. Szoboszlai Mihály csak akkor kapott észhez, a mikor már úgy tele volt bankteherrel a birtoka, hogy már többet nem adtak rá. Túl volt már a negyvenen, jóval, de azért belátta, hogy össze kell szednie magát, mert dobra kerül mindene. Eladott mindent s elköltözött a faluból. Valahol a delibláti pusztán vett egy kis birtokot. Még abból is megélhettek volna ketten holtig. De a szerencse, a mely valamikor a tenyerén hordta, most ellene fordult. Felesége ágynak esett s egyik esztendő eljött a másik után, még sem birt lábra állni. Ő is betegeskedni kezdett. Valóságos ispotály lett a házból. A kis vagyont pedig napról-napra emésztette a doktor, a patika. Nyomorúságban, szegénységben találta őket a fiatal Szoboszlai Ferenc, a ki öreg édes apjának halála után eljött értök, hogy haza vigye őket, hogy gyámoluk legyen ínséges öregségükben. Megbocsátani nem tudó édes apja kibékült már a világgal; sokszor megalázott édes anyjának jó szivében nem vert gyökeret gyűlölködő harag. Ott lakik most a két, magával — jó tehetetlen öreg ismét a régi házban. Öcscsük, Ferenc gondoskodik élelmükről, ápolásukról. Minden fejésből küldenek át a szomszédba egy köcsög tejet, minden sütésből egy kenyeret. A fiatal menyecske olyan jó szívvel ad mindent. Az öreg Szoboszlai Ferencné pedig elkeseredve a múlt emlékeitől, sírva mondogatja ka- rosszékében: — Nem felejt az Isten, fiaim! p. r. Katonalevél, Boszniából. Kedves édös apám, mög édös anyám, kívánom a jó Istentől, hogy ez az írásom egésségbe találja magikat. Továbbá tudatom, hogy szöröncsésen mög- érköztünk Szerajevóba. Ez Bosnyákországnak a reze- denciája. Máj máskó leirom, hogy milyen, most csak keveset irhatok mer rögge cimmörvizit lösz, az pedig nem valami jó. Dehát nincs is jó talán semmise. Emlékszik rá édös anyám, hogy ezelőtt két hétté még azt danotuk, hogy Mömmutatyuk mi a zegész világnak, Nincs párja jaz Molinári bakának. Múta itt vagyunk, nem hallottam ezt éccő sé, hanem az járja hogy aszongya: Katonának nem jó lönni, Mert keveset adnak önni Kicsi az a bádogcsésze Ménesén mög az Isten tőle. A Jójárt Jóska mög épen arra fakadt a multkó, hogy aszongya Édös anyám, minek szült az világra. De hát nem is csudálni való, ha neki vót is ke- serödve, mer mingyár eső nap ájneelt kapott, mer
