Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-07-17 / 3. szám
KISKUNHALASI ÚJSÁG. 3. A kutak nem igen adják a vizet. No de az intézők j majd csak módját találják hogy legyen viz. Ám annak! a halasi asszonynak, aki midőn látva az öntözőkocsit í igy beszélt: „De kár azért a vízért . . . jobban tennék, ha a földekre hordanák ki . . bár adna a teremtő egy kis zuhogó kárpótlást. Egy rendelet. A belügyminiszter rendeletet adott ki az iránt, hogy a kereskedők a niüvaj és műzsirnak eme tulajdonságát a dobozokra fölirják. Ez a rendelet nálunk fölösleges. Mert jóravaló kereskedő úgy sem tart semmiféle „mű“ dolgot. S ha tart, nem bolond, hogy fölirja rá. Aztán a magyar ember régi dolog — a gyomrát szereti. A művaj s a müzsir pedig nem gyomorba való. Legalább nem magyar emberébe. Igaz az olasz • él-hal a macskahusért, a kinai patkányon j hizik, sőt a Bastille ostromakor a franciák is tízezret j etiek meg e kedves állatokból, — az eszkimónak! pedig fagygyu a kenyere — de hát ez mind idegen \ nemzetség. A magyar ember valaminihogy irtózik aj műbőrtől, ép úgy meg nem veszi s meg nem eszi a művajat, meg a műzsirt sem. Épen ezért szólhatna az a ministen rendelet akkép is, hogy a művaj s müzsir gyártása és forgalombahozása tilos. No de nem azért rendelet, hogy jó is legyen. * Sertésvész. Városunk területén sertésvész ] állapíttatván meg, a helybeli sertésvásárok a további intézkedésig rendőrileg megtiltattak. Születtek: Pap Takács Sándor és Herczeg Erzsébetnek László nevű fia, Racsmán Károly és Krammer Juliannának Imre nevű fia, Miskei Cz. Mihály és Kis V. Máriának Mária nevű lánya, Szalai Béniámin és Török Teréziának Sándor nevű fia, Módok András és Orbán Rozáliának Mária nevű lánya, Raáb Eernát és Schvarcz Netti (Esztinek) Nándor nevű fia, Tóth Márton és Bálint Annának Erzsébet nevű leánya, Puskás József és Daka Erzsébetnek Illés nevű fia, Kertész Farkas Dániel és Sávai Eszternek Béniámin nevű fia, Balog Pál és Horvát Erzsébetek János nevű fia, László Benő és Darányi Juli- ánnának Juliánná Erzsébet nevű leánya. Elhaltak: özv. Csorba Mihályné Halász D. Mária 59 éves, Zilah János 14 napos, Bőröd Sándor 7 napos, Kis Etel 6 hónapos, Figura Lajos 8 napos. Házasságra kihirdettettek: Kertész Farkas Lázár kiskunmajsai lakos, özvegy Barna Lajosné Sinkó Eszterrel. Apró fotográfia. Ahány vidék, annyi szokás. Az erdélyi ember egy féliter pálinkáért minden váltót aláír, a dunántúli magyar a csókot 5 forintjával fizeti — természetesen édesnek kell lennie annak a csóknak, — a dunaszentgyörgyiek nem korcsmában, hanem otthon iszszák a bort, korcsmájuk nincs is. Bogyiszlón és Gerjenben a fél falu pecázik, a fél falu meg fogja s a vendéggel egyebet sem etetnek, mint paprikás sült halat; a németkéri sváb tejfölös kenyeret, vajat, meg túrót rak az éhes ember elé; szóval a vendégszeretet és a barátság majd minden vidéken máskép nyilvánul meg. Van a Duna mellett egy város, amely a boráról hires. Ott minden embernek van présháza és szőlleje. A jegyzőnek, a bírónak, az esküd nek, az írnoknak a kisbirónak, egyszóval mindenkinek van. Ott esett meg a régi időben, hogy a termés felét az utcára öntözték, mert nem volt elég hordójuk. Ott az emberek mindig olyanok mintha részegek volnának, pedig csak az apjuk volt az — nekik csak a járásuk furcsa. A községi elöljáróság is csak köznap részeg, vasárnap sohasem. A papjuk olyan, mint egy üres hordó : az egyebet sem tesz egész nap, csak iszik és eszik. Most is eszik és iszik, hogy ezeket itt mesélem. Történt pedig, hogy egy fiatal pap olyan plébániára került, ahol csaknem fölkopott az álla — ahol hónaponként öt centivel kellett szűkíteni a ruháját. Három hónapig csak kibírta valahogy, hanem aztán bement a püspökhöz s összetett kezekkel könyörgött neki — hogy mentse meg az éhhaláltól. A püspök jószivü ember volt, hát elküldte abba a bizonyos városba, ahol a p3p most is eszik és iszik. hát ahhoz, hogy az a szerencsétlen ember remegő térdekkel beállítson a rémhatahnu igazgatóhoz. Olyan alázatosan ment, mintha már is kidobta volna egyszer. Hangjában a fagygyal szenvedő ember didergése volt. Az ajkai remegtek. Az egész gyáva kis ember úgy ingott, támolygott, mintha ivott volna. Megrémült az Igazgató mogorva arcától, hanem aztán mégis csak beszédbe kezdett. Hogy ő szegény, hogy ő alázatos, és hü mint a kutya: hogy ö a szerény tehetségével mindig a bankot szolgálta. Tovább nem mondhatta. A nagyságos ilyen szavakat nem szeretett. Kívüle nem létezett tehetség. Ő volt a nap, mely mindent éltet. Közbe mordult, mit akar? — A szerencsétlen alig tudta elnyögni, hogy az élet drága, a kiadás sok, a fizetés kevés .... Az igazgató szigorú arca nyájas mosolyba olvadt. Az. ajkáról úgy csurgóit az édes szó, mint a pörgetőbői a méz. ígért fűt-fát. Kap barátom. Csak legyen szorgalmas. Csak ügybuzgó. Csak ne nézze a hivatalos órákat. Csak várjon. . . Terminust az ilyen dologban nem adhatni. — Úgy támolygott ki a toprongyos kis alak a nagyságos szobájából, s mintha pár perc' alatt tiz esztendőt öregedett volna, még görnyedtebb lett, még nehezebb a járása ... És dolgozott . . . Dolgozott és várt . , . Várt hiába! Egyszer aztán menni készült. Igen ám, de hova, ki fogadja meg. Hisz beszélni sem tud. Nem képes vitázni. Ha valaki rámordul: elakad a szava. Gyáva, tehetetlen, szögletes. Hivatalokban az uj embert idegenkedve fogadják. Ha nem ismeri a házi szokásokat ostobának nevezik. Ha magyarázni akarja tettét, rámondják, hogy szemtelen. Ha hangosan beszél, gőgös. Ha lassan: akkor nem akarják a szavát meghallani. Ráfogják, hogy nem viszonozza a köszönést. De ez mind hagyján! Hanem nem ért semmihez. Buta. Azt .sem tudja mennyi kétszerkettő. Hogy is adhattak néki ilyen meg amolyan bizonyítványt. Bizonyosan, mert szabadulni akartak tőle. Tudta ö a szegény szerencsétlen, hogy ez igy van mindenütt s ezért maradt, nem mozdult . . . Reménytelenség önte leikébe reményt. S ennek a gyáva, sajnálni való embernek jóságos becsületes szív dobogott a keblében. Volt idő, amikor megszeretett egy leányt. S szerette is, mint a hivő az Istenét. Ez a toprongyos alak úgy beszélt a lánynak, olyan áhítattal mint a szent pap az oltár előtt. Csáb volt minden szava. És a leány is szerette. Odaborult reája. Ha csók kellett neki, édes kéjes csókban fürösztötte, ha szenvedély kellett neki: öleléslő] zilálhatott, ha ábrándos édes tekintet kellett neki: volt. Olyan volt az a leány, mint a tündér. Olyan volt a szeme, mint a fényes csillag. Olyan a keze, mint a liliomszál. Olyan a termete, mint az őzikéé. Kicsi lábai, mintha nem is járásra, hanem dísznek teremtvék. Olyan az arca, mint a madonnáé. (Folyt, köv.)
