Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-30 / 48. szám

1904.

Kiskun-Halas helyi értesítője.

november 30.

nagy harczoknak, nehéz küzdelmeknek, melyeket magyar hazánk s e hazát mind a halálig szeretni tudó magyar nép oly hősi elszántsággal vívott legfeltettebb kincséért : szabadságáért.

Tudjuk, hogy fundamentomát e nemzet, mint független és önálló állam, arra az alkotmányra helyezte, melyet honalapító őseink szabadságszerető lélekkel a vérszer- södésben pecsételtek meg. Csakhogy nem volt elég ott, alkotmányos szabadságunk bölcsőjénél a honszerzők vérét csorgatni a közös edénybe, ontania kellett azt a nemzetnek valósággal s vérpatakokban is századok hosszú küzdelmei alatt a csaták mezején.

E nehéz, véres küzdelmek között egyik legmegrázóbb, de legdicső- sebb is volt az, mely a halhatatlan emlékű II. Rákóczi Ferencz nevéhez fűződik s a melynek egyik emlékeként áll előttünk im e város hazafias közönsége által emelt szobor is.

A XVIII. század elején, 1703-tól 1711-ig folyt le ez a szabadság- harez, melyet kuruez háborúnak nevez a történelem. E harezot megelőzőleg gyakori és súlyos támadást intéztek hazánk fundamen- toma, alkotmányos szabadsága ellen. Akkori királyunknak, I. Lipótnak osztrák szellemű és zsarnoki hajlamú kormánya s kivált ennek legbefolyásosabb tagja : Kollonics vakmerő gonoszsággal késztették a hurkot, melylyel nemzetünk alkotmányát, életét s ezzel magát a magyarságot is végleg megfojtani szándékoztak.

Kibeszólhetetlen az a nyomor, melyben az egész ország, de kivált a szegény magyar nép sinlett. A sarczolások, az elviselhetetlen adóteher miatt folytatott zaklatások, sőt kínzások, bebörtönzések is napi renden voltak akkor. S a nép jogos | panaszait, jajkiáltását nem volt aki 1 meghallgassa. Alkotmányos törvény- ' nek, rendnek nyoma sem volt többé. Országgyűlést nem hívtak össze. Sőt a leggaládabb czélzattal adták ki ellenségeink a jelszót, hogy Magyarországot s ebben főleg a magyarságot össze kell törni, zúzni úgy, hogy halottaiból többé soha föl ne támadhasson. — Valóban úgy tetszett, hogy ütött a magyar nemzet végérája.

De még sem ütött! — A szabadságszeretet, melyet messze keletről hozott lelkében a nemzet, nem homályosodott, nem erőtlenedéit meg az idők folyamán, sőt itt

az uj hazában — százados harczoknak tüzében — a legszentebb s a legtörhetlenebb hazaszeretetté magasztosult és izmosult, oly törhetlen hazaszeretetté, melyet csak az utolsó magyar csepp vérnek kion- tásával lehetett volna e nemzet leikéből kiirtani. A hazaszeretet lángja gyűlt ki vakító fénynyel a XVIII. század hajnalán — feleletül a le- igáztatás gonosz tervére, s villogó szemekkel dörögte ellensége elé az ismeretes jelszót: ne bántsd a magyart!

Az alkotmányos szabadságnak és a magyarságnak megmentéséről volt ekkor szó s ennek eszméje az alsóbb néprótegektől indulva ki, rövid időn áthatotta az egész nemzetet és hősi elszántságra hevitette föl. Csak vezér hiányzott még, ki saját érzelmeinek visszhangjaként fogadta kebelébe a nemzet jajkiáltását, élére álljon a már kitörő-félben levő fölkelésnek, s azt egyenes utón igazi czélja felé, a nemzeti függetlenség és önállóság megvédésére irányítsa. .

A gondviselés megadta nemzetünknek a vezért. Odakint, messze idegenben élt ekkor a nagy Rákó- cziak és Zrínyiek reményteljes sarjadéka : II. Rákóczi Ferencz, kinek élete kora gyermekségétől fogva mind egész a rodostói temető hantjának reáborulásáig — nem volt egyéb, mint küzdelmek és szenvedések hosszú lánczolata, nem volt egyéb, mint a legnemesebb önfeláldozás „Istenért, Hazáért, Szabadságért. “

Árván, magára hagyatottan került az ifjú Rákóczi idegen körökbe, idegen nevelők keze alá, de a szép szülőfölerői magával vitt édes hazai emlékeket nem törölhette ki leikéből többé soha az idegen környezet, idegen befolyás. — Oda voltak írva, mélyen belevésve a nemes ifjú szivébe a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei, melyekről maga mondotta, hogy azokat „lehetetten felejteni.“

Nem is felejtette el. A mint azok a régi sebek megújultak, a mint a nemzet hazahívó szózatát az ifjú megértette, habozás nélkül sietett hazafiul kötelességét betölteni. Kibontott zászlója köré édes reménységgel és hősi elszántsággal sereglett egybe a nemzet nagy tömege, a kuruez vitézek lelkes serege. — Nyolcz zivataros éven át küzdött utolsó nemzeti fejedelmünk hazája szabadságáért, de az elért eredmény — az 1711-ben megkötött szatmári békében — nem töltötte be teljesen a vezér reményeit. S a csalódott fejedelem bus hontalanságban élte le hátralevő éveit. Nagy neve, áldott emlékezete azonban örök hazára talált a hálás magyar nép szivében.

Teljesen meddőnek, eredménytelennek azonban épen nem mondhatjuk e dicső küzdelmet. Ha nem vívhatta is ki nemzetünk minden óhajtását, de a lényeget, a magyarság megmentését e haza földén — mégis elérte, valamint megakadályozta az alkotmányos szabadság elkobzását. — Dicső e korszak még azért is, mert hősi tetteinek egész sorozatával bizonyitotta meg újólag nemzetünk, hogy benne a haza és ezabadságszeretet tüze olthatatlan lánggal ég, s hogy épen ezért magasztos történelmi hivatásának is tudatában és magaslatán áll.

A mily dicső és felejthetetlen azért múltúnkból a kuruez-világ, oly dicsők és felejthetetlenek e korszak hősei : a kuruez-vitézek, kik közül 234-en — városunk krónikája szerint e térségen haltak hősi halált s itt alattunk alusszák örök álmukat. — Közös sirhalmukat, az egykori igazi kuruczhalmot már rég elsodorta porladó tetemeik felől az időknek porladó árja, de szabadság- szeretetüknek s hősi haláluknak emlékezete nem veszett a feledés ho- májába. S mig ez emlékezet ól, mig a múlt nagy eseményei és elszánt hősei iránt hálás kegyelettel tud adózni a magyar, addig e nemzet szentnek fogja ismerni a szabadság oltárát, melyre utolsó csepp vérét is hősi feláldozással hozza áldozatul.

Ezen — a múltra nézve hálás, a jövőre nézve pedig lelkesítő és termékenyítő emlékezetünknek legyen jelképezője e kuruez szobor, melyet midőn városunk hatóságának hű megőrzés és gondozás czéljából ezennel átadok, egyúttal azon édes reménységemet fejezem ki, hogy városunk minden polgára pedig szive mélyén fogja ápolni és híven megőrizni a haza és szabadságszeretetnek azon igéit, melyeket e diszemlók hirdet. Legyen e szobor nekünk, mindnyájunknak, emlékeztetőnk, hogy a hazáért nemcsak élni, munkálni, de maghalni is szent kötelességünk ; igen meghalni is ha azt akarjuk, hogy szép magyar hazánk éljen és viruljon örök időkön át!