Kis-Kunság, 1904 (8. évfolyam, 1-29. szám)
1904-01-31 / 5. szám
— 2 élő tanúi voltak ; akiknek emlékezete oly becses forrása azoknak a humorban oly gazdag történetkéknek. Kérjük őket, írják vágy Írassák le azt, ami leírható s tiszteljék meg lapunkat anekdótáik közlésével.. Fölkérünk mindenkit, aki tpd egy-egy anekdotát, méltóztas- sék lapunkban közölni, hogy idővel egy kötetbe ösz- gyüjthessük városunk múltjának ezeket a különben elkallódó kincseit. Legyen szabad itt közölnünk Tóth Béla ötkötetes „Anekdotakincs“-e bevezetésének néhány részletéi, mint amelyek szorosan tárgyunkhoz tartozhak : „Anekdotakedvelő nemzet vagyunk mi magyarok, Ös napkeleti erkölcseink ép maradványa ez a tulajdonság, a malom alatt és a márványíves, teremben egyaránt ..........Napkeletről való, lelkűnktől szakadt tulajdonság ez : kis dolgokban keresni és találni meg a nagyot, anekdotában a történetet, egyben a milliomokat, emberben a századot. És közös vonása az egész magyarságnak. A földműves és a középkor tudákos krónikása, aki irtózik minden népiestől; az Írástudó nagy általánosság és nemzetünk lelkének legdicsőbb kifejtői: mind vonzódnak ehhez a bibliai erőhöz. Mert bibliai erő a látás, a gondolkodás, az ítélet ez izmos terméke : a parabola,' a példabeszéd, más szóval az anekdota. Ha meghatározást akarnék csinálni, azt mondanám: mindenik anekdota egy-egy igazság győzedelme, a természeti kiválás révén. Akár egy gondolat, vagy ötlet diadalmaskodik, akár egy alak legjellemzőbb vonása, akár égy fordulatos kis történetben kerekedik felül az, amit a józan ész J kíván: csupa győzedelmes erő ez; és a furcsaság, a józanság, a tréfa közepett is mindig ott van a világ rendjének dönthetetlen törvénye: az örök emberi.“ Tóth Béla Anekdotakincsében csak egyetlen halasi anekdota van benne, amelynek .közlésével meg is kezdjük a sorozatot. Még egyszer teljes bizalommal kérjük a szíves támogatást. — P- r4 r ínséges anekdóta. Az 1863-iki ínség idejében Halasról is járt Bécs- ben kérelmező küldöttség s Plener pénzügyminiszternél a küldöttség szónoka igy kezdé beszédét: „Die Halaser Elende Deputation.“ A miniszter s az épen nála volt gróf Forgách Antal kanczellár jóizü kaczajra fakadtak, amin a küldöttség ugyancsak bámult, mikor később a császár elé járulva észrevették, hogy az uralkodó is alig bírja elfojtani a nevetést. A küldöttség szónoka végre fölkereste Károlyi László alkanczellárt s ettől megtudta, mily jól mulatott rajtuk az egész udvar. De a halasiak ezt nem igen bánták, mert a császár teljesité kérelmüket. (Tóth B. M. Anekdotakincs. III. 375.) 2.* A bűvös tarisznya. Gál Mihály és Gál András édes testvérek voltak. Édes testvérek a szó legszorosabb, legnemesebb értelmében. Nemcsak abban voltak testvérek, hogy egy apától, anyától származtak, de abban is, hogy egymást becsülték, szerették. Egy ugyanazon mesterséget űztek: szűrszabó volt mindakettő ; együtt jártak vásárra, egy gyékényen árulták a portékájukat. Messze földön sok vásáron megfordultak, portékájuk kelendő volt, mert olyan tfilipántos szűrt, mint ők, más nem igen készített. Nagy baj volt, hogy sokba került a fuvar. — Mit szól bátyó, nem vennénk-e egy-egy lovat s azt összefogva közös szekéren járnánk a vásárra? — I szólt András, az ifjabbik. — Hát miért ne vennénk, öccse — válaszolt András, az idősebb. v És úgy lön, ahogy mondták. A legközelebbii váczi vásárra már saját közös fogatukon vitték szűreiket, gyékény-sátor alatt. András hajtotta a lovakat,, Mibály mellette ült, a sátor belső oldalán ott lógott a kulacs meg az elemózsiával telt tarisznya. A két testvér haladt lassan a czélja felé. Messze messze, már Pesten is túl voltak, mikor egy gyalogszeres némberrertalálkoztak, ki ruhával betakart kosarat czipelt a karján. * 1 — Ne vennénk föl bátyó ezt a szegény vászoncselédet ? — Mért ne vennénk, öccse? A kocsi megállt, a némber bemászott a sátor alá, a kocsi tovább haladt. Egyszer csak egy válóihoz értek, a nő leszállt, megköszönve a szívességüket, aztán más irányba vette az útját. , Utitársnőjükről már meg is felejtkeztek, mikori megszólal Mihály : _ — Adsza öccse azt a gyepiüt, majd hajtom ai lovat, te pedig vedd elő a tarisznyát, jó lesz égy. kicsit falatozni. András bemászik a sátor alá, beletekint a tarisznyába, aztán elnémul, majd elbámul, végre megszólal : — Nini bátyó,, a sonka pislog!. — Pislog? / — Az ám, pislog. És milyen ragyogó két fekete szeme van ! — Nem veszett meg ? — Meg sem veszett, mégis pislog, nézze bátyó ! ,« Ezzel odatartotta Mihálynak a nyitott tarisznyát, melyből a sonkát ki, a csecsemőt pedig belopták. — Az ám, pislog biz a ! De hát most már mit- tévők legyünk ? itt nem hagyhatjuk, az isten is megbüntetne. Haza sem vihetjük. Ha én viszem, az én szememet kaparja ki az én anyjuko.m,; ha te viszed, a te szemedet vájja ki a te anyjukod. Mit tegyünk ? Mikor igy töprengenek, tűnődnek, tanakodnak, András meglát a távolban egy arra tartó katonacsapatot.- A bakák láttára egy eszme villant meg az agyában. — Bátyó ! — szólt Mihályhoz — ne kapassuk meg egy kicsit a lovakat ? — Kapassuk meg ! Erre a kocsival az országút mellé álltak, levették a lovak fejéről a kantárt, szénát vetettek a lovak elé. Aztán András kiakasztotta a lőcsre a tarisznát, beletette a kulacsot is, úgy, hogy a feje kikandikált a tarisznyából, maguk pedig egy közeli bokorban húzták meg magukat. Nem sokáig kellett várniok, mikor látták, hogy ez elmarsirozó bakák egyike szerelmes pillantást vet az őrizetlen tarisznyára, kilép a glédából, lekapja a tarisznyát, vállára veti s hirtelen ismét a helyén térem, mintha mi sem történt volna. A két testvér sem őrizte sokáig a bokrot, fogtak s indultak. Útban sem voltak válogatósak. Jó volt nekik a dűlőut is, esakogy bakákkal ne találkozzanak. Azt azonban meglátták a távolból, hogy egy baka olyanformán csóvált egy tarisznyát, mintha azt messze, nagyon messze akarná hajítani, de aztán mást gondolva visszaakasztotta a vállára. Mi történt a tarisznyával, s különösen ennek tartalmával, arról a krónika nem szól. Mihály is, András is szeretett volna erről értesülni, de utána járni egyik sem óhajtott. Megfogadni azonban megfogadták, hogy vászoncselédet többé nem vesznek a kocsijukra. Nem is vettek. De a feleségeiknek sem dicsekedtek a történtekkel, csak évek múltán. Víg czimbora.
