Halas és Vidéke, 1902 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1902-08-23 / 34. szám
Halas, 1902, augusztus 20, 34. szám» TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. MEGTEJLEN HuEiaSTIDEJIfcT SZEIESID.ÁJLíT. SLŐPiZETÉsx .Arjaik:: Helyben egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Vidéken » » 6 » » 3 » Felelős szerkesztő: DR. HODOSSY GÉZA. Kiadó : KÉMERI SÁNDOR Szerkesztőség és kiadóhivatal Halas, Fő-utcza 1752. ZZird.etési ár a. Íz: : petit soronként 8 fillér. Többszöri hirdetéseknél megegyezés szerint. iTyilttér : soronként 25 fillér. 'V|g Szent István napja. Ezerszám zarándokol el az ország szivébe, Budapestre a magyarság e napon, hogy méltó féoynyel ünnepelje meg édes hazánk első apostoli királya koronázásának emlékünnepét. A magyarság, de főleg a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe ez. A katholikus egyház főméltóságai, az ország honorácziorai az egyszerű néppel áldoznak az első apostoli király emlékének. Az ország minden részé» bői tódul az emberiség a fővárosba, hogy a Szent Jobbot láthassa és az azt őrző üvegszekrenyecskét megcsókolhassa. Eljön a nép kegyeletének szép adóját leróni a Szent Jobbhoz, mely annyi áldást osztott az országra, mely a magyarokat a pogányságból a keresztény hitre téritette, mely megvetette a hajdan nomád, rakonczátlan, szétszóródó és örökké nyugtalankodó magyarság országának szilárd fundamentumát. Szent István királynak köszönheti a magyar nemzet ezeréves fennállását, ó hozta be országába a czivilizáczió magvait a művelt nyugat termékenyítő szellemét. Ezért, mig magyar nemzet élni fog, mig csak lesz magyar ember, méltóan és illő kegyelettel ünnepük meg Szent István király napját, mely nap nemzeti ünnepe rég időktől fogva a magyarnak, régóta piros betűkkel vagyon följegyezve augusztus 20-ika a magyar kalendáriumokban. De be van vésve e szent, nagy nap minden magyar érzésű ember szivébe. Csodás varázszsal tölt el bennünket e nap, fölelevenedik előttünk az a messzi múlt, amikor megkoronázták Vajkot, ki megkeresztelteltetése alkalmával az István nevet kapta és halála után — mint megérdemelte — szentnek nyilváníttatott. Érdemes elmélkedni e szent nap felett. Hol volna a mai magyarság, az immár a czivilizált nemzetek sorában méltó helyet elfoglaló magyar nemzet, ha Szent István, a fölvilágosodott, bölcs, körültekintő, a nemesért, szépért és magasztosért rajongó király nem hintette volna el országában a művelődés áldásthozó, termékenyítő magvait ? О tette a magyar fajt erőssé, szívóssá, istenfélővé és vallásossá és e kiváló s felette értékes sajátosságok mindvégig megmaradtak — Istennek hála — a magyar lélekben. E kiválóságok tartották mindenkor össze a magyarságot, melyet az Úristen ugyancsak erős próbára tett számtalan esetben. A magyarság egész története csupa küzdelem, elszánt és erős harcz létele fentartása érdekében. Nemzetünk históriája a legfenségesebb, legékesebb tulajdonok brilliáns példája és más nemzeteknek is okulásra szánt emlékezetek sorozata. Ezért a magyarság sohasem felejtheti el első apostoli királyát, kinek Szent Jobbja még ezer és egynéhány esztendő után is megvan és híven ö- riztetik — az a Szent Jobb, mely a czivilizált Magyarország alapját vetette meg és oly erőssé tette, hogy a legnagyobb veszélyek közepette is da- czolhatott a sorcsapások ellenében. Adja a magyarok Istene, hogy legalább még egy évezreden át büszkén és békében ünnepelhessük meg Szent István ünnepnapját ! A borfogyasztási hivatal tudatja, hogy a kamra megváltott egyének az elmaradt kam ra megváltási adóhátralékaikat annál is inkább iparkodjanak befizetni, nehogy a közeledő szüret miatt abban gátolva legyenek. Egy épület «óhaja. „Ha pap nem lettem volna, tanító szeretnék lenni«, mondja Luther Márton. A gyermek iránti szeretetnek, az iskola nemes czéjának és a tanítói hivatás szépségének oly felemelő kifejezése ez, mely előtt még a legelfásultabb lélek is meghajol. A teremtés koronája az ember ; ez az ember gyermekből lesz, ezt a gyermeket az iskola teszi emberré. Szülők ! kik gyermekeiket az iskolába küldik, meggondolják-e, hogy a gyenge lel- kekbe a testvér, szüiö, felebarát, társada- 'om, vallás, haza iránti szeretet s szent kötelességet ez oltja be ? Meggondolják-e a tisztes öregek, hogy a mikor derék, becsületes férfiúvá fejlődött gyermekeikre szeretettel, büszkeséggel tekintenek fel — ez tette őket azzá ? Jól tudják és mégis , . . Amikor egy oltványt akarunk elültetni, annak helyét gondosan kiássuk, a földet megporhanyitjuk, hogy életgyökerei köny- nyebben hatolhassanak, erősödhessenek. Gon dolunk-e igy az iskolával ? Nem, mert amidőn an ól van szó, hogy gyermekeink lelkében rejlő minden nemes érzésnek csiráit, gyenge hajtásait életerőssé fejleszszük, akkor elfelejtjük a talajt megművelni, előkészíteni az iskolát. Egy ilyen műveletlen talajról, egy ilyen iskoláról szólok. A népnevelés terén hallhatat’an nevet szerzett férfiaknak elveit itt bajos megvalósítani. Ott van a gyermek szeretetéről hires Pestalozzi, aki hogy növendékei pillanatra se unják magukat, az iskolaterem falait szebb- nél-szebb képekkel diszitette. Itt ezt nem lehet tenni, mert az iskoiaterem rossz világítása miatt a gyermekek azokat nem látnák. Ott van a dicső Commenius, kinek elvei a nevelésügy terén fenn fognak maradni a világ végeztéig, a többek közt ezeket mondja : „Amely tanító vesszőt vesz kezébe, az nem érdemes a tanító névre ; ne nyírfa vesz- szőkkel, hanem rózsákkal legyen az iskola behintve.« Ime, e nagy elme az iskolát szentté, templommá akarja alakítani s lelkesedésében annyira megy, hogy annak a földjére is csak a virágok királynéját tartja méltónak hinteni: s a valóság f ennek a Ielke- sültséguek egy szomorú ellentéte. Ne álmodozzunk itt rózsákról, jó lennének a nyirfa- vesszők is — megtölteni a gödröket. Egyedül talán Rousseau az, kinek nevelési elveit némileg itt is alkalmazhatjuk, ő ugyanis a természetszerű nevelés embere. Emiljét jó darabig magára hagyja, nem igen félti semmitől, tűrjön hideget, meleget, tanulja meg a nyomorúságot is, úgy lesz majd belőle ember. No hát itt a nyomorúságba van részünk. Télen sokszor nyitott ajtó-ablak mellett vagyunk a kályhák füstölései miatt, máskor meg ki kell vonulnunk a szabadba, pedig ott fu a hideg szél, esik a hó. Nagyon sok nem méltatlan, de érdemet- leu szemrehányást hallottunk már az ilyen dolgok miatt a szülőktől, de hogy is lehetne itt segíteni? Hallgassuk meg egy egyszerű épület sóhaját. »Mi vagyok én ? — azt mondják iskola. Hát nincs senki, aki én rólam gondos- kodjé ; ? Nincs senki, aki számomra a szülők bizalmát meg tudná őrizni ? Nincs senki, aki a hozzám járó gyermekeknek már megingott tiszteletét, de hála Istennek most még szivükben gyökeredző szeretetét is helyre tudná állítani? Nincs senki, aki ezen álltpo-
