Kun-Halas, 1900 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1900-12-02 / 49. szám

49. szám.

IY. évfolyam. Kun-Halas, 1900. Deczember 2.

Kéziratokat nem adunk I vissza.

Az előfizetési és hirdetési di- j jak Kun-Halason fizetendők. I

Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Fö-üteza 1254. | szám.

Felelős szerkesztő és laptul^jdonos:

Dr. Hermán Ferencz.

Közgazdasági és társadalmi hetilap.

Előfizetési árak:

Egy évre 10 kor. — fill n 5 „ r

§ Négy. „ 2 „ 50 ,

Egyes szám ára 20 fill.

Hirdetési dijak:

Petit soronként előfizetők nek 6 fillér, nem előfizetők nek 10 fillér. Nyilttér: petit soronként 20 fillér.

Megjsien minden vasárnap.

Népiskoláinkról.

Ily czim alatt „egy Szülő“ a „Kun Halas“ múlt számában közölt vezér czikkben, a kecskeméti ev. ref. egyházmegye jegyzőkönyvében foglalt jelentésnek annyira felült, hogy ha az a jegyzőkönyv egy tizedrészben is igaz lenne, valóban szomorú yiiágot vetne népiskolai ev. ref. vallástanitásunkra. — A községi iskolai ev. ref. vallás- tanitók valótlan, méltatlan és igazság talannak találták ama jelentést, egyházmegyénk Nt. espereséhez jelentést tettek, melyben bebizonyították, a jegyzőkönyvben foglaltak hihetetlen voltát.

A „Kun-Halas“-bau is közölt e folyó 1900. évi jelentésben egyik 72 éves, kétszer szélütött tani tótársunk — elég gyöngédtelenül — névleg is fel van említve, hogy osztályában az eredmény nem kielégítő. A jelentést alapjában megingatja mindjárt az az állitás, hogy Cz. M. kartársunk osztályában az éneklés „botrányos“-nak van jelezve, holott ugyanez a Cz. M. tanitja a szomszéd 5-ik osztályban is az éneklést és az 5-ik osztályban az éneklés — az osztáiytanítő tanúsága szerint — kifogástalannak találtatott úgy ezen, mint az előző években is. — Egyébként elismerjük magunkról, hogy be- végzett tökéletességek nem vagyunk, e feletti bánatunkban nem is tudjuk magunkat mással vigasztalni, — hogy számtalan példa tanúsága szerint, — bármely pályán működő emberek között vannak jó, jobb, legjobb és kevésbé jók is, s ha ott веш lehet változtatni a dolgon, hisszük itt sem. — Ennyit képességünkről.

Szorgalmunkra nézve tiszta lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a miniszteri tantervben előirt heti két órán túl szabad időnkből, sok, — sok tiz, — busz sőt több perczet is fordítunk arra, hugy a nagy tananyagot szívben, lélekben elsajátíttassuk növendékeinkkel, a mi — tekintve a mindenki által elitéit vallástani kézikönyveinket — nem közönséges munkára vall. Ezenkívül, mikor a növendékek egészségeit veszélyeztetve nem látjuk, szent egyházunkba is elvezetjük őket a vasárnapi istentiszteletekre, és hogy kötelességünkön túl is teszünk, be kell vallanunk, hogy naponként délelőtt, délután zsoltárokkal, dicséretekkel s az ev. ref. vallásu gyermekek részére előirt imákkal kezdjük és végezzük tanításunkat.

Hogy mennyire megbizhatlan az egyházmegyei jelentés, igazolja az is, hogy „érzelmetlen“ feleletekkel,„gépies“ betanulással közülünk azok vannak vádolva, a kik községi iskolaszékünk és a szülők részéről egy akarattal legjobb tanítóknak vannak elismerve, hogy ezek csak a vailástant tanítanák rosszul, azért is hihetetlen, mert a nagykőrösi ev. ref. tauitóképző intézet kitűnő növendékei voltak abban az időben.

Azt az állítást, hogy „az egész vallástanitásban nincs lélek“ könnyebb oda dobni, mint bebizonyítani. Aunyi azonban bizonyosan van, mint bármely feldicsért állami és községi iskolai val- iástanitásban, melyekről részint saját tapasztalatainkból, részint megbízható értesüléseinkből tudjuk, hogy siker dolgából bizony bizony nem állnak ott, a hol mi.

Ha lelkünkre nagyon nem vettük volna e dolgot, mosolyognunk kellene amaz állításon, hogy „a vallástanitók a tauanyag beosztása, feldolgozása végett soha össze nem jönnek.“ Rajtunk kívül Halason se igen tudják, bogy hányszor jöttünk és jövünk össze vallásunk mikénti tanítása czéljábói, hát a messzebb községekben lakók hogy tudhatnák ? Valamint nekünk sincs sejtelmünk róla, hogy egyházmegyénkben hol, s hányszor tanácskoznak vallástanitótársaink a valíástanitás ügyéről.

A jelentés továbbá azt mondja, hogy „a tanügy iránt sem magunk, sem mások nem érdeklődnek.“ Ennél csak azaz állitás nagyobb képtelenség, hogy „nincs vezető kéz, mely ellenőrizze a munkát.“ Nagynevű lelkészünk sokkal magasabban áll, sem hogy a mi védelmünkre szorulna, azért csak annyit jegyzünk meg a tiszta igazsághoz híven, hogy

egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy részint szeretettel, jó indulattal, részint atyai szigorral elő ne mozdítaná szent vallásunk tanításának ügyét; igaz ugyan, hogy lehetetlent sóba sem kívánt tőlünk és egyikünk nevét se nyomatta ki azért, ba elbáritbatlan akadály miatt nem végezhette el úgy a kiszabott tananyagot, mint azt az illető tanító bizonyára legjobban szerette volna.

Azzal végződik a jelentés, hogy „nevelnek nem buzgó egyháztagokat, hanem vallástalan proletárokat.“ Iga zán fájlaljuk, hogy a jelentést tevő urak elragadtatták magukat az elfogultság rósz tanácsadó érzetétől. Vérig sértett szivünk lelkűnkkel hívjuk bizonyságul jó Istenünket, hogy a magunk szerény körében, mindenkor vagyunk oly jó kálvinisták, mint akár a jelentést tevő urak, akár az „egy Szülő,“ és megtesszük kötelességeinket vallásos nevelésünk érdekében úgy, hogy még elfogult bírálóktól is megérdemelnénk legalább egy halvány elismerést, tanúink e részben igazságot szerető egyházi elöljáróink és az érdekelt szülők ezrei. Hogy tehát a tanítók nevelnék a gyermekeket templomkerülésre, káromkodásra, szeméremsértő illetlen beszédre, utczai és egyéb rendetlenségre, dohányzásra és isok-sok ilyen naponként előforduló megbocsáthatlan vétségre, oly valótlan állitás, melyet józan eszével az „egy Szülő“ sem hihet el.

Nem megyünk ki szép országunkból, de úgy tudjuk, hogy a „vallástalan pro- letárság“ országos baj, mert egyik egyházkerületi gyűlés a másik után panaszolja ezt; igaz, hogy tudtuukkal még egynek sem jutott eszébe, hogy ezért a tanítókat állították volna bűnbakul. Csak a november elején tartott erdélyi ev. ref. egyházkerületi közgyűlésen a püspök : „a lelkészeket és a társadalmat a hitélet fokozására és fejlesztésére intette. mert a beteg társadalmat csak Krisztus szelleme gyógyitbatja meg“ ... „Elhatározik, &hogy vallásos néplapot mditanak meg“ . . . E rövidke idézet is azt igazolja, hogy semmi esetre sem a tanítók rontották el az országot, mert, mint egy jelesünk gondja „a hol a gyermek már otthonról