Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-01-15 / 3. szám

III. évfolyam. 3. szám. Kun-Halas, 1899. Január 15. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-utcza 1254. Meg-jelen minden vasárnap. KÖZGAZDASÁtil és TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, tél évre 2 frt 50 kr., 8 hóra 1 írt 25 kr. Nyilttér: 8 hasábos petit sor 10 kr Visszapillantás. ii. Az eszmék közül, melyeket a múlt évben tárgyaltunk, kiemeljük még к ö z- egészségügyi viszonyaink rendezését, a népnevelést, az ezzel összefüggő i s к о 1 a ü g у e t, sociális kérdés lokális jnegoldá- sát s az ezzel kapcsolatos m u n kábé r rendezését. Ezen eszmék közül legkimeritőbben a socialis kérdéssel foglalkoztunk, mert tudtuk, hogy városunk érdekeit ez a kér­dés veszélyezteti legközelebbről. Darázs fészekbe véltünk nyúlni, mikor ezt a városunkban annyira elfajult kérdést megbolygattuk. El voltunk ké­szülve a visszahatásra, melyet e kérdés­sel szemben elfoglalt kíméletlen álláspon­tunk kelteni fog azoknál, kik a kérdés tiszta oldalát beszennyezni, azt a maguk önző czéljaira felhasználni iparkodnak. Jogos félelemmel vártuk a nagy munka idény alatt azoknak a lelketlen izgatások­nak ismétlődését, melyek városunkból még csak az előtte való évben is oly számos elvakitott, ártatlan áldozatot követeltek. Résen álltunk s ha tapasztaltuk volna, az elsők közt a legelsők lettünk volna, kik a féke vesztett szenvedélyek lecsillapítására közre hatnak. „KUN-HALAS“ TAROZAJA. Excelsior. Kint alkonyodul kezd, süvítve zug a szél­vész. — Dühösen sodorja a havat sebes útjában, betemetve azzal utat, árkot, — úgy néz ki ez a határ, mint egy óriási szemfedő. Bent a városban felgyulnak a lámpák s felhők mögül a hold fázékonyan világit a földre, — bevilágít egy úri lak ablakán, a mely előtt egy karcsú fiatal ember áll s a szív és öntudat harczai közöt mereng az est homályba. A nyájas holdvilág már jól ismeri az ifjút s szeretné neki mondani, hogy ne szaggassa tovább a sebzett szív húrjait; hagyja begyó­gyulni s feledjen. — Az ifjú csak tovább mereng s csak akkor jár-kel izgatottan, ha megrezzenti a felzuduló orkán ablakát. Errről eszébe jut az asszony, a nő: egy leány. — Hát e nélkül az embernek nincs nyu­galma?! — Bolondság. Legfőbb kincs a függet­lenség és nyugalom. Bölcs ember előtt a nő csak fényűzés, melynek ára gond, féltés, perpatvar s nagy türelem! — Nem akarok csalódni! Bármily dicső dolog legyen is a nőnek szerelme, mégis csak az Istennek hála! A nagy munka idény eltelt a nélkül, hogy ilyen közbelépésre akár a hatóság, akár a mi részünkről szükség lett volna. A halasi szociáiisták, kiket a fővá­rosi sajtó „vad“-aknak keresztelt el, megmutatták, hogy vissza tudnak térni a helyes útra. Az e téren kivívott győzelem koszo­rújából egy szerény levelet, jól esik ma­gunknak vindikálni. A munkabér és a munkaadók és munkások közötti viszony szabályozása tárgyában életbe lépett törvényeket kime­rítő magyarázatokkal kísérve, bőven is­mertettük, leálczáztuk kíméletlenül azo­kat, kik városunkban is az uj törvényt olybá igyekeztek feltüntetni, mint a mely a munkások jogos igényeit ki nem •elégíti. ..... Es hisszük, hogy munkásaink, ha nem is mindenben mi tőlünk, de az első év gyakorlati tapasztalataiból minden­esetre megtanulták, hogy ez a törvény első sorban az ő sokat hánytorgatott és fenyegetettnek állított érdekeiket sikerrel oltalmazza. Őszintén kívánjuk, hogy jelen évben ne legyen se okunk, se jogunk a már oly sok keserűséget okozott sociális kérdés­sel foglalkozni. Ez munkásainkon és a munkaadókon áll, kik hisszük, belátják boldog igazán, ki nem érzi hiányát. — Eh! . . . — szivéhez kapva hirtelen megállt. Eszébe jutott a sima arezocska, az üde, piros ajkak, kedves mosolygás, dallamos cseve­gés. . . . Mélyen talált a szemébe nézni egyko­ron egy bűvös angyalnak s nyugalma, lelke elve­szett.— Eszébe jutottt, hogy ő is szeret, hogy neki is szeretni kell; de ... a bájos angyal elérhetetlen, sőt megátkozta a bizalmas 'őszinte­ségért. Az ifjú erre elsápadt, megtántorodott s azután a legszilárdabb, leghatárzottabb dacz hangján csak annyit mondott: — Óh érzem, a hitvesi átok utói fog érni ! — s lehanyatlot a büszke fő. A vihar pedig ujult erővel tört ki, megrezegtetve az ablak tábláit, mintegy figyelmeztetetósiil: férfiú, légy erős, ne engedd őrületbe vinni lelkedet, menekülj a szerelem deliriumától! * * * * Messze, messze egy tébolydában, a hit­vestől megátkozva pusztul, sorvad az ifjú. Gyorsan múltak a küzdelmes évek, gyor­san fogyott az irgalmas élet, nem maradt belőle már csak néhány perez, azokat pedig gyorsan számlálják le a lázban égő szív dobbanásai. — irtózatos az, mikor az ilyen szív is oly érthetően beszól. végre, hogy a kölcsönös egyetértés, mely mindenütt meghozza gyümölcseit, hatvá­nyozott mértében szükséges nekik, kiket mindennapi kenyerük utal egymásra. A közegészség-és köztisztaság kér­dése lapunknak a lefolyt évben csak cse­kély tárgyakat adott. A közegészség egyébként imminensen csak a legköze­lebb múlt hetekben volt veszélyeztetve, a járványszerüleg fellépett vörheny által. A kellő módon, és időben tett óvintézke­dések lehetővé tették, hogy a gyermekek ezen réme, nehány ártatlan áldozatnál többet nem követelt. A közegészség- és köztisztaság kérdésével kapcsolatban, felvetettük lapunkban, a városunkat fél­körben körül özönlő mocsarak lecsapo- lásának kérdését, mert ezeket a posvá- nyokat, a tavaszi és nyári idényben, a közegészség veszedelmes ellenségeinek tekintjük. Ez irányban ugyan mozgalmat mind ez ideig nem láttunk, de ezt nem negligentiának, hanem inkább annak va­gyunk hajlandók betudni, hogy városunk az az óta eltelt időben inkább csak a reá hárult tetemes terhek leküzdésén fárado­zott s ez okból nem létesíthette ezt a két­ségkívül anyagi áldozatot igénylő mun­kálatot. Ez eszmét életre valónak tartjuk, eltekintve a mindennél előbbre való — Küzdöttem az élettel, mert az élet el­lenségem volt. El akart tiporni. Nem hagytam magam! Es bosszúból azután kínos keserűség­nél nem adott egyebet. Szenvedés volt az én ju­talmam, az én büntetésem, az ón mindennapi kenyerem! Édes jutalom! . . . Köhögni kezdett a férfi és szünetet tartott. — Igen . . . igen, dolgoztam én sokat; szívesen, örömmel, hiszen volt czólom a földön. Oh, Anna, miért is ismertelek meg. Sötét, éjfél szemeidben ott csillogott az a különös fény, a melylyel átkodat szórtad reám, s a mely most az én lelkem felett izzik, az a fény, a mely a föld fiait az ég számára jegyzi el. Ah, mily kínos . . . mily kéjes ... ez ... az emlék .... Szavai érthetetlen duzzogásban enyésztek el, mintha csak álomban beszólt volna. —: Meghalok . . . meghalok . . . igen . . . nemsokára . . . mondjátok meg, mennyi az idő? Ugy-e bár, hogy este van már? — Két óra még s azután kiteríthettek. . . ravatalra .. . kopor­sóba . . . . ■ Ismét elhalgatott. — Ah, ti megcsaltatok engem . . . nincs még este. . . Látom a napot . . . látom. . . Dél vau most... dél. . . Hallom a harangszót. .. Éhes a föld. . . Elnyeli a halott embereket . . . hahahaha ..........

Next

/
Thumbnails
Contents