Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-03 / 36. szám
Ill évfolyam. Kun-Halas, 1899. szeptember 3. 36. szám. Előfizetési ár: Egész évre ... 5 frt — kr. Fél évre ..........2 „ 50 „ Negyedévre ... 1 „ 25 „ Egyes szám ára 10 ii Közgazdasági és társadalmi hetilap. Hirdetések dija-. 3 hasábos petitsor előfizetőknek 3 kr., nem előfizetőknek 5 kr. Nyíl ttér : három hasábos petitsor 10 kr Szerkesztőség és kiad óh iv at al. Fő-utcza 1254. Tanév előtt. A nagy vakáczió boldog órái lassanként leperegnek. Itt van újra szeptember : megkezdődik a tanév. Már tatarozzák a tantermeket, melyekben az ifjú nemzedéket az életre fogják előkészíteni, л pedellus letörli a katedráról és a padokról a tavalyi port. Kicsiny és nagy diákoknak már az uj tankönyvek beszerzésén jár az esze; a szülők sok kisebb-nagyobb hétköznapi gondja mellé pedig megjelenik egy másik gend. A gyermek jövője veti előre árnyékát Minden gondolatukat az a kérdés foglalja le, hogy mivé neveljük a fiút. Az apa és az anya tanácskozik. Az a gondolat, hogy gyermekük jövendő pályáját döntik el, szinte ünnepies zománczczal vonja be ezt a hátralevő néhány hetet. S éppen ez a szeretet sugalta gondolat keveri a szülőket a legnagyobb tévedésekbe. A szegény, urat akar nevelni a fiából. Az iparos és kereskedő azért taníttatja a gyermekét, hogy ügyvéd vagy orvos legyen belőle. Beteges ambiczió ez, mely sokkal szomorúbb, semhogy ezt a jelenséget gyermekeink pályaválasztásánál figyelmen kivfil hagynunk szabadna. Csak a statisztikai kimutatásokra tu dunk hivatkozni. A számok e labirintusa hidegen beszéli el, hogy hányán válnak évente a beteges ambiczió áldozataivá. Mikor egy életpályáról, a jövendő megélhetésről van szó, akkor nincs helye olyan aprólékos szempontoknak, mint a hiúság. Mennyi megszámlálhatatlan útja van a boldogulásnak! Vannak akik hires ügyvédekké válnak, mások a mérnöki pályán alapítják meg a jövőjüket. De ki merné azt állítani, hogy a kereskedői vagy az iparosi pálya nem alkalmas arra, hogy a boldogságról és megelégedésről szőtt ideálokat meghozza. Természetesen a szegény és szerencsétlen emberek rendszerint szűk lát- körűek. Ok az egész világból csak a gazdag és szerencsés embereket látják. Pedig minden pályán kell dolgozni s ha már munkáról van szó, akkor a szurtos kötény munkásai ép oly tiszteletreméltók, mint azok, akik tollal keresik meg kenyerüket. Az az alkalom, amelynek kapcsán ezeket elmondjuk, minden esztendőben, újból és újból megjelenik s mindannyiszor nem kis fejtörést okoz a szülők nek. Az az izgatottság, amelylyel a pályaválasztás problémáját tárgyalják : eléggé indokolt. Még a legobjektivebben gondolkozó agy is könnyen megtéve- lyedik a sok kínálkozó pálya között. Nem csoda tehát, ha ebben a tétovázásban a praktikus józan ész huzza a rövidebbet s a mamák hiúsága győzedelmeskedik. Nálunk az a szokás, hogy megrohannak egy két pályát, például a jogit vagy az orvosit, s más húsz jövedelmező pályára nem akad magyar ember. így nincs vegyészünk. Az egyre alakuló gyárak drága pénzen alkalmazzák a külföldi mérnököket és vegyészeket, de ez nem ötlik a magyar szülők szemébe. Építészeink is külföldről hozzák a jobb rajzolókat. Pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nekünk van technikánk, magasabb fokú ipar tanodánk, mindenféle szaktanfolyamunk, kereskedelmi, ipari és kereskedelmi akadémiánk. Csak azok vannak keveA „KUN HALAS“ TÁRCZÁJA Az aranyos. Irt» : VASS ÁRPÁD. Alig iratkozott be, megverte maga mellett a nagy dobot, felolvasást tartott az „Egyetemi Kör“-ben. Lélek — avagy élettaniiag tár gyalta-e a szerelmet, nem emlékszem — érte kezését azzal végezte, hogy hatalmasabb ér zés az mindennél, olyan, mint oltárra tett száz fáklyának egybeosapé lángja, sztllök testvérek, barátok iránti szeretet esak halványan világítanak hozzá képest, koldusok padja elé vetett hitvány, pisla mécsesek módjára. * * * Nagyocska diák volt, mikor apa-anya ué! kill maradt. Széles atyafisága közt nem akadt, a ki bevállalja, távoli rokonai, a jószivU postamesterék vették magukhoz. Már ekkor megszerette leányukat s elnevezte aranyosnak. Mikor olyan aranyos volt. Kedves, jóságos, szende, liliomfehér arczához olyan jól illett a fekete ruha — ezt a virágot ugyan le nem szakítja más 1 Bántja ugyan a dicsőség, a hírvágy . . , eh „a szerelem mindent pótol, s a szerelmet nem pótolja semmi.“ Gyakorlati pályát választ, hol hamar ezélt ér és mentői elébb övé az aranyos, mezen édes, elviselhető a kicsinyes kör, küzdelem is, ha van hiv, felemelő, segítő társ, a ki megosztja. — Az aranyos csak mosolygott édes szüleinek kedves óhajtását nevezte meg — úgyis az ő fiuk, legyen hát igazi fiuk. Mihelyt túl volt az érettségi vizsgán, gondolkozóba esett, vérszemet kapott. Hát végre nyerte a tehetséget, hogy elássa, mint amaz ujtestamentomi szolga a talentumot. Oh, hadd követhesse lelke sugalatátl Nincs sze rencsétlenebb annál, ki erőt érez minden nagynak véghezvitelére — és viszonyai megkötik kezét, lenyűgözik szellemét . . . érzi, hogy megölője lesz a kicsinyes életpálya. Az aranyos esak mosolygott, még alig tizenhat éves, várhat, szülei pedig, dehogy ellenezték volna ... ha van, ki szívből óhajtja előmeneteled, mi jól tadod, azok vagyunk. * * * Az igy szárnyára kelt ifjú különösen nyelveket rendkívül könnyen tanult. Volt éles, átható esze, könnyű felfogása, kiváló emlékező tehetsége, mégis hiányzott belőle az eredetiség. Restség, vagy hivalgás miatt nem ért-e rá önmunkásság árán önálló gondolatok teremtésére, de valóságos szellemi parasyta volt. Barátait a legszorgalmasabb, leggondol kozóbb ifjak közül válogatta ki s ezek eszméi vei kötötte be egész arczátlanul a világ szemét. Az igy összeharácsolt tőkét ugyan tudta forgatni, árulni — a kirakatban volt az összes portékája s ha nem telt lágy só egy kilóra I való —- hát pótolta liszttel. Minden tudományát a nyelve hegyén hordta, csupa sráda az egész ember. Valami ellenállhatatlan bübáj zengett hangjában, melynek varázsa elöl első hallásra senki se tudott menekülni. Értette az életben forgolódas, az alkalmazkodás mes* térségét, gyöngéjén ragadta meg az embert s fordította a köpenyt, a merrői a szél fújt — és vette is hasznát, haladt előre, mint minden ilyen ember. Ki hitte volna, hogy ilyen századvégi gavallér válik a félénk kis városi fiúból. Benne volt a semmiből lett valakik gőgje szegényebb társait, rokonait meg se látta. Ur volt, élte világát és kisebb gondja is nagyobb volt az aranyosnál. # * * — „Tessék csengetni.“ Oh hát ezért nem emlékezett meg ez a mi rósz fiunk két év óía egy levéllel se rólunk, elkapta a világ, egykönnyen be se lehet hozzá jutni. —• Ah! minek köszönhetem л nem remélt szerencsét, méltóztassanak hölgyeim, tessék póstamester ur . . . Újabb csengetés . . . a comtesse és a miss) Rend kívüli szeren*
