Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-30 / 31. szám
Ill évfolyam Kuu-Halas, 1899. július 30. 31. szám. E13£Í25tési ár: E'pé»z «vre ... 5 frt — kr. F. 1 évié ... ... 2 „ 60 „ Negyedévre... ! „ 25 „ Egyes szára ára 10 h Megjelen minden vasárnap Közgazdasági és társadalmi hetilap. Hirdetések dija: 6 lmsábos petitsor előfizetőknek 3 kr., nem előfizetőknek 5 kr. Nyilttér: bárom hasábos petitsor 10 kr. Sserkesztőség és kiadóhiv atal: Fő-utcza 1254. Peiőfi Sándor. Ölvén évvel ezelőtt a lángész csillagrendszerében kihunyt egy nap. Petőfi Sándor meghalt. Meghalt ? . . . Eltűnt a segesvári csatasikou, nem látta azután senki, de meghalt-e ? . . . Hitt-e valaha ez a nemzet az ő halálában ? Nem várta-e törhetetlen hittel, örök bizakodással, hogy visszajő ? Legendás ködbe burkolt alakja nem tünt-e fel majd itt, majd ott, és a székely havasok között nem látják-e most is bolyongani őt ? S mesevirágokkal átszőtt története száj- ról-szájra száll. S alakja mindegyre tisztában tündököl a mythikus fényes ködben és átragyog1 ezredévek homályán is. Ötven éve annak, hogy utoljára látták őt. Amikor a magyar szabadság egét elfedte, gyászba borította az északi ielleg, akkor eltűnt ő is. És azóta folyton növekvő szeretettel veszi körül őt ez a nemzet. Mert hiszen vannak poétáink, nagyok és nagyobbak. De Petőfi Sándor a mi lelkűnknek, a mi szivünknek rr az igazi egyetlen költője. 0 benne szinte testet öltöt a magyarság géniusza és az ő költészete igazán onnan való „az alföld tengereik vidékéről.“ És az ő élete, az ő pályafutása oly ! egész, oly hatalmasan tökéletes volt, hogy sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Petőfi Sándornak úgy kellett élnie, amint élt és úgy kellett eltűnnie, amint eltűnt. Zengő csatadala végig kisérte szabadságharczunk egész rr felséges tusáját. О már akkor „véres napokról“ álmodott, mikor még senki sem sejtette a forradalmat. És ott volt mindvégig a harczban. A márcziusi nagy napon is, de akkor is, amikor „három napig dörgött az ágyú Vizakna és Déva között“. És az utolsó ágyudörgéssel elnémult ő is. Ötven esztendő elmúltával ime ünnepeljük őt. Jól esik ünnepelnünk, mert önmagunkat, a magyar faj diadalmas géniuszát ünnepeljük benne. Ünnepli őt az egész ország. Ennek a magyar földnek a szive rezdül talán meg egy bánatosan szerelmes dobbanásban, amikor ezrek összegyűlnek a segesvári mezőn és az ő nagyságát ünnepük. A segesvári mezőre elzarándokol az országgyűlés küldöttsége ; annak a népképviseletnek a küldöttsége, amelyet ő segített megteremteni, ^zarándokol a kormány képviselője, azé a parlamentáris kormányé, amelyet ő segített megalkotni. Elzarándokol az az irodalmi társaság, amelynek az ő neve ad létjogosultságot. És mindenek felett elzarándokolnak ezrei a magyar népnek, a melynek ő dicsőséget szerzett, amely öt a szivébe fogadta. Nem érdemelnők meg Petőfi Sándort ha méltón nem ünnepelnénk őt. „Az a’ nemzet nagy, amely megbecsüli nagyjait“. Ő úgy szerette volna nemzetét nagynak és egységesnek látni. Öt ünnepelvén ime, nagy és egységes ez a nemzet. Az ő neve egyesit és békit mindenkint, aki magyarnak vallja magát, az ő reá való emlékezés belopja a lelkesedés tüzét a hideg szivekbe. Ötven év" óta a Petőfi Sándor hatása alatt áll a magyar nemzet. Ötven év óta az ő dalaiból tanul lelkesedni a magyar ifjúság és ötven év óta az ő „Talpra magyar“-ja lángol márczius idusán az ajkakról. Ö benne találta meg a magyar irodalom a magyar népet és ő általa hóditotta meg a magyar nép Magyarországot. A magyar népnek nemzetté lövése az ő diadala. A Petőfi Sándor nem egy párté, nem néhány emberé. Hiszen az A „KUN HALAS“ TÁRCZÁJA Petőfi halálának 50 ik évfordulóján. Meghaltál ? . . . Nem! Te meg nem haltál, Rajtad nemgyőzhetett a zord halál. Te élsz, te élsz, inkább, mint valaha : Nagy szellemed meg nem halhat soha. Itt vagy te most is, hol dalt zengek én Dicső halálod emlék ünnepén, Amerre Tisza, Duna elfolyik, Hegy völgy, mező dalodtól hangozik. a szellő viszi végig a hazán, A pásztor sírja méla furulyán. Megérti hangját fü, virág, bokor, Óh mert daloddal mint közel rokon. Ki téged egyszer olvas és megért, Az élni halni kész e nemzetért, Az élni-halni kész, mert megtanul Szeretni tőled olthatatlanul; Szeretni istent, nemzetet, hazát S gyűlölni mindent, a mi szolgaság. Óh mert szabadság volt az istened, Ezért rajongtál s ontád szivedet. Ezért festette a „harcz mezejét“ Kiömlő véred, mint jövendöléd. Es eljött „a nagy temetési nap“, Nem is keressük . . . Minek, óh minek ? Miénk a lelked, a költészeted. Te élsz, te élsz, inkább, mint valaha, Kád nem borulhat örök éjszaka. Te élsz, te élsz; örökre él neved. Az idő csak növeli híredet I Taksonyi József. A „Kun-Halas“ eredeti tárczája. Soha ki nem alvó lángok tőrnek az ég felé az ismeretien sírból, melyben Petőfi Sándor aluszsza a halhatatlanság álmait. Vájjon mit álmoühatik odalent a költő, aki Dek lángelméé tüzénél millió ember ér zése tisztult meg ? Sokszor elgondolkodom afölött: kinek énekelt ö inkább: a szerelmeseknek? a haza fiáknak? vagy a forradalmároknak? Hajlandó vagyok ahhoz a nézethez csatlakozni, hogy a íoradalmároknak. Ezeknek a világ teremtésével egy idős és minden históriai esemény alkalmával föl föl tünedező szilaj apostoloknak, akik egyaránt hordozzák kebelükben a világ megváltását és megrontását. Nincs eszme, mely jobban rnagá val tudná raggadni az embert, mint a forradal mi. Nincs tűz, mely szivet és lelket jobban megperzsel, mint a forradalom. Petőfi, aki min denben az abszolút érzések embere volt, a fórra dalomról dalolva, emelkedett ihletének zenith- jéig. Egyébként azt hiszem, hogy a Petőfiről keletkezett irodalom egyetlen olyan müvet sem produkált, melyből tisztába tudnánk jönni a költő egyéniségével. A legtöbb Pe- tőfi-biografia csak arra alkalmas, hogy fogalmat tudjunk magunknak alkotni Petőfiről. Azt monják, hogy az élet és jellemrajz, melyet Gyulay Pál, a jó költők elkeseredett ellensége, irt Vörösmartyról, tökéletes. Tagadhatatlanul igen tartalmas költő és nemes költői egyéniség volt Vörösmarty, de ő ugyanegy maradt minden müvében. Ez persze nem hiba, de Gyulay feladatát rendkívül megkönnyítette. Petőfi más a szerelmes verseiben, más a hazáról írtakban és más, ő egészen más, a forradalmiakban. Annyira más, hogy csak az öregek iránti köteles tisztelet tart vissza annak fejtegetésétől, hogy ^Petőfi, ha ma élnei internaczionáiis költő lenne, soha meg nem béküiő harezosa a szoczializmusnak. Nos hát, ilyen egyéniségről a stilisztikai tankönyvekben tanitott biográfiát írni nem közönséges faladat : Aki tudni akarja, hogy hogyan élte belső világát és ki volt Petőfi Sándor, az ne tegyen