Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-06-25 / 26. szám
III. évfolyam. 26. szám. Kun-Halas, 1899. Junius 25. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eő-utcza 1254. Megrjelen minden vasárnap. ШШШ1 ís TÁESADALMIШШР. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, íól évre 3 frt 50 kr., 3 hóra 1 írt 35 kr. Nyilttór: 8 hasábos petit sor 10 kr berek voltak azok, kik őket a rosszra felbujtották . . . azok bezsebeltek az ő szegény garasaikból maguknak nagy összegeket, s házakat vettek rajta maguknak, azután eltűntek, itt hagyták őket. Hiszem, hogy a között az önmagáról megfeleledkezett 53 ember között ma már ninics egy is, a ki ne lenne meggyőződve, miszerint a 2 év előtt bujto- gatni köztük járt ismeretlen existentiák nem azok voltak, a miknek magukat hirdették, nem apostolok, nem a szegény nép barátai, hanem közönséges világcsalók, a kik csak zsebelni jöttek közéjük s mikor kizsebelték őket, magukra hagyták. A közönséges tolvaj megelégszik azzal, ha a tárczát észrevétlenül kilopnia sikerül az áldozat zsebéből, a munkások tolvajainak ez nem elég, nekik az áldozat becsülete is kell. Mézes-mázos hazug szavakkal, ezer és ezer ember füle hallatára, szeme láttára űzik mestersógöket. Es azok, kik elhiszik nekik a hazugságokat, azt hiszik, hogy ők okosabbak, felvilágosodottabbak, mint azok, kik megvetik, kerülik a hazugokat. Melyiknek van igaza ? Megmondja az 53 munkás szomorú sorsa, megmondja kérlelhetlenül az idő is. Ugyan, mikor az az 53 és még sok más 53 elhitte azt, hogy, ha ők akarják, felcsigázhatják a munka bért oly magasra, a mint csak nekik tetszik, s hogy ha nem dolgoznak, akkor is a szájukba repül a sült galamb, mert az „apostolok“ el fogják őket tartani az országszerte gyűjtött garasokból, — éhezett nyomor- nyomorgott családjával, az „apostolok“ pedig hallgattak s ki házat vett magának, ki elment tengeri fürdőre üdülni a „szegény nép“ garasain ; volt-e csak egy is a sok kizsebelt, elszéditett között, a ki meg ne bánta volna, hogy a paradicsomi kigyó sziszegésére hallgatott. És ki volt az, a ki kenyeret adott ekkor az éhezőknek? Az a hatóság, melynek törvényes hatalma ellen a nyáron fellázadtak. És ugy-e, hogy azóta eltűntek a prédikálok ? Természetesen, mert a tolvaj nem szívesen megy vissza arra a helyre, a hol lopott! De hagyjuk őket! A javithatlan gonoszokról nem érdemes beszélni s csak az a bűnös érdemes erre, a kin segíteni lehet. A munkásoknak beszélünk. Tanulják meg 53 szerencsétlen tárElitélt munkások. Lapunk mai számának törvénykezési rovatában emlékezünk meg annak a szerencsétlen munkás zendülésnek utolsó episdjáról, mely 1897. évi julius havában Halason és ugyanazon év szeptember 5-én Majsán lezajlott és a mely ügyekekben a kir. curia a napokban hozta meg Ítéletét: elitélvén jogerejűleg 25 halasi és 28 majsai munkást súlyos börtönbüntetésre, hatóság és magánosok elleni erőszak miatt. A szomorú cselekedet szomorú eredménye tehát bekövetkezett: mikor e sorokat írjuk, 53 munkás lakói az igazságszolgáltatás súly tó kezétől, hogy megtanulják a maguk szomorú sorsában azt, hogy tisztelni kell a hatóságoknak és polgártársaiknak törvény biztosította jogait. A börtön néma csendje, a magába zárkózottság, talán megsúgja nekik, hogy hitvány gazok voltak azok, kik az ő szegény elméjüket otru.nba ma mesékkel elszéditették, hogy a bibliai sátán szavai voltak azok, melyeknek ők vakon hitek, s a mely őket a börtönbe juttatta. Talán eszükbe jut a lakolás ideje alatt az is, hogy mennyire hitvány emA „KUN-HALAS“ TÁBLÁJA. A székely leány kedvese.*) — Udvarhelyszéki rege. — Sok leány szerette Petőfit és sok magyar hajadon keblében dobog sebesen a nagy költő nevének kimondásánál a szív, de habár ezeren szerették, mégis leghívebb volt hozzá a székely leány. Csatáról-csatára kisérte a Bem apó honvédjeinek táborát, hogy mindennap legalább egyszer láthassa imádott kedvesét, titkos szeretőjét — Petőfit. így kísérte véres csatákról-esatákra. Ott volt közelében akkor is, mikor a Segesvára mellett elveszített harczból menekült a vezér és tábora, de Petőfi eltűnt. A székely leány kedvese a költőt ott találta meg a csatamezőn elesve. Sebeiből piros vér folyt, de ólt. Gondosan fölkarolta, erősítő italokat öntött a szájába és mindaddig maradt mellette, mig magához nem tért, hogy álruhában öltöztetve aztán megszökhessen vele az éj homályos, sötét fátyola alatt. Az első éjszaka csupán egy szőlőcsősz omladozó viskója volt a hely, hová meghúzták magokat, de itt nem sokáig maradt vele, biztosabb helyet keresett, hol nem háborgatják *) Mutatvány Péterfi Tamásnak „Petőfi regék“ czim alatt most megjelent munkájából. E szép regét és az egész munkát melegen ajánljuk olvasóinknak. drága betegét szüntelen, hol nem kell minden perczben remegni a legkedvesebbnek élete miatt. Ezért fölsietett rejtek ösvényeken az öreg Hargita hegység sötét rengetegjeiben s ott biztos helyet talált, hol ápolhatta Petőfit. Soká tartott a betegség. Hosszasan gondozta, kötözgette a vágásokat, szúrásokat, mig végre fölgyógyult a féltve őrizett sebesült. Dalos madaraknak piczi tojásaiból volt az eledelük. A hegy forrásának ezüst színű hideg vize volt az italuk. A beteg sebeire messzi bér- ezekről összehordotta a vén Hargita hegységnek ezerféle jobbnál-jobb, hasznosabbnál-hasznosabb gyógyfüveit, virágait, azokat megfőzte, levéllel borogatta, mig végre begyógyult a vad kozák lándsájának mindenik döfés helye, melyektől bőven elborítva esett volt a halottak közé Petőfi a segesvári csatamezőn. Az ötödik héten már nyugtalankodni kezdett a beteg. Alig nyerte vissza eszméletét, már ismét a hazája sorsa volt az első, amiről tudni akart. Elküldte ezért a székely leányt, hogy vinne hirt neki a világ állásáról, addig ő magára is meg fog élni, hiszen volt összegyűjtve eleség. Elindula hát a székely leány. Mene két nap elé, jőve két nap vissza, hozott betegének jó lágy kenyeret, erősítő küküllűvölgyi bort, irós vajat s még ki tudná előszámlálni, mennyi minden jókat, hanem ha kérdezte a világ sorsáról, hát egy szó nem sok, de annyit sem felelt. Csak kérte kedvesét, csak marasztgatta betegét, hogy el ne hagyja a biztos helyet, mert baja eshetik. Petőfi sejtette, gondolta a valót, s annál inkább vágyott megtudhatni a hazában lefolyt eseményeket. Kérte könyörögve a hű székely leányt, de az nem beszólt semmiről. Utoljára csak három kérdést kívánt tőle, hogy csupán három kérdésre válaszoljon, mig végre megalkudtak a három feleletre. — Van-ó hazám? — kérdező először. — Yolt! — felelte a székely leány csendesen, mire a hazájáért mindenét áldozni kész költő szomorú lett, könnyei megeredtek, s nem tudott fölfelé nézni a földről hosszú ideig. — Hol van, a ki engemet igazán szeret ? — kérdező nagy sokára Petőfi a székely leányt s ez vala a második kérdése. — Itt vagyok! — volt a felelet. Ekkor a heves vérű Petőfi elhamarkodta a harmadik kérdését, mert ő Bem tábornokról akarta kérdezni a székely leányt, de mielőtt meggondolná, hogy csak egy kérdést tehet, ezzel fordult a leányhoz : — Hol vár reám az én drága kis feleségem ? — Sehol! válaszolt röviden a leány, s oda borult a költő lábaihoz, megcsókolta a földet előtte, bevallotta, hogy szereti Petőfit, szereti halálosan. Ezért az utolsó válaszért neheztelt reá a költő. Szavát vádolásnak vélte. Mert, hogy az ő drága kis felesége nem várja? azt el nem képzelhető. Követelte tehát a válasznak bebizonyi-
