Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-01-01 / 1. szám

III. évfolyam. 1. szám. Kun-Halas, 1899. Január 1. К U N - H A. L A S SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-uteza 1254. Megjeleli minden vasárnap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, léi évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr Előfizetési felhívás. Lapunk mai számával a harmadik évfolyamot kezdi meg. A két év részvétlensége, a kellő tá­mogatás hiánya miatt, kevés reménynyel lépünk az uj év folyamba. Tisztán áll előttünk, hogy a mai kor igénye közt, ekkora városnak egy helyi sajtóra szük­sége van, mert a sajtó — sok egyéb mellett — még a társadalom intelligenti- ájának is fok mérője. Ahol egy helyi la­pot fenn tudnak tartani, ez minden esetre arról tanúskodik, hogy a társadalom érett, s érdeklődik a közügyek, a helyi élet mozgalmai iránt. Hogy nekünk mégis a megélhetéssel oly keserves harczot kell harczolnunk, — annak okát talán redactionkban is keres­hetnénk. Sok szavunk nem esnék, és vá­dolni senkit nem vádolnánk, ha eltérve kitűzött czélunktól, existentiánkat a s ze­ni é 1 у e s к e d é s r e alapítottuk volna, mint a hogy ez igen sok vidéki lapnak létföltételét képezi. — De mi — tanú a két óv — mindig távol áltunk a s z e m é - lyeskedésektől s a közjót igyekeztünk szolgálni. Ep ezért a baj okát nem magunkban véljük feltalálni, hanem a nagyérdemű közönségben, ahol várva-várják a „Kun-Halas“ megjelené­sét, el is olvassák, de elő fizetni nem akarnak. Pedig nagyon sokan vannak, akik­nek társadalmi állásuk, intclligentiájuk- nál fogva, mintegy 'erkölcsi kötelességük volna azt a helyi sajtót támogatni., amely nem a személyes piszkolódásokban, ha­nem a városi ügyek s a közérdekek ön­zetlen szolgálatában találja fel nemes hi­vatását. Szomorú és társadalmi állapotun­kat s városunk lakói erkölcsi érzü­letét jellemző tapasztalat lenne, ha egy lapot „Kun-Halas“ város közönsége pár­tolni képtelennek bizonyulna. A mit mi lapunkban a város közön­ségének adunk, azért, azt hisszük, nem áldozat az előfizetés azok részéről, kiknek ezt anyagi helyzetük megengedi. Önzetlen munkásai voltunk a közjó­nak, kitűzött czélunktól egy lépésre sem tértünk el, tehetségünk szerint a legszeb­bet, legjobbat, legtárgyilagosabbat ipar­kodtunk nyújtani s talán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy irányunkkal, műkö­désünkkel, osztatlan elismerést sikerült kivívnunk s az eredmény még is mi? Panasz és pedig jogosult panasz a párto­lás tekintetében. Halas város müveit közönségétől a sajtó, mely közmegelégedésre szolgál, külömb, sokkal külömb pártfogást érde­melne. Nem szégyeljük a panaszt, mert nem a magunk érdekében panaszkodunk. Nem személyes érdekeink iránt akarunk rokon szenvet kelteni. A mi panaszunk a közérdek panasza, mert mi, kikre nézve a lap szerkesztés még a várható legma­gasabb pártfogás mellet is, igen súlyos áldozat, a lapszerkesztésben egyéni czél- jaink elérését nem is kereshetjük. Mi csak harczosai vagyunk a köz­jónak. aközérdeknek, de magunkat nem azonosíthatjuk velők. Akkor tehát, mikor óriási részvét­lenséget tapasztalunk küzdelmünk iránt, csak a közügyek iránti érdeklődés lanylia- ságát látjuk és azt, hogy nem előre hanem rák módra, hátrafelé kíván ha­ladni közönségünk, ez pedig nem velünk, hanem a közjóval, mindnyájunkkal szem­ben való közömbösséget jelent. KÖZGAZDASÁGI és TÁRSÁBA!! HETILAP. A „KUN-HALAS“ TARCZÁJA. u j év. Ismét egy év tűnt el az örök semmiségbe, a múlté lett időszámításunk szerint az 1898-ik esztendő is. Elvitte magával legszebb remónye- nyeinket, mik csak remények maradtak mindvé­gig, el — azt a csekély örömet, mely csak egy csepp habzó gyöngy a fájdalmak csordultig telt kelyhóben, elvitte búnkat, szenvedéseinket, mi­ket, inig a múlt jelen volt, fölénk árasztott. El­vitt mindent az öreg esztendő örök sírjába. És ma? . . . mikor az elaggott, összeros- kadt esztendő utolsq éje után, az uj élet, az uj esztendő hajnala felhasad, itt állunk újra mi emberek: egyikünk remónytelve nézi az első nap üdvözlő sugarait, vágyik, reméli az újtól azt, mit a régi megtagadott, másikunk, kinek szivében a múlt, ideált, remény virágot, bizal­mat, mindent, mindent letarolt s csak keserű tapasztalatot ültetett helyükbe, néma borongás­sal, elmélázva gondol a feltűnt jelenre s aggódva kérdi önmagától: lesz-e erő, bátorság, bizalom, elviselni a terhet, ha a jelen hasonló lesz a múlthoz? Szegény uj esztendő, szegény csecsemő, ki még csak nehány órás vagy, hány ezer em­bernek hoztál komor gondolatot születéseddel? ! Itt állsz előttünk, mosolyogsz, üdvözölsz minket, szólni, biztatni akarsz, minta csecsemő, ki először mosolyog az aggódó édes anyára, de kinek ajkai némák maradnak a szótól s mégis a szónál ékesebben beszélnek mosolygó ajkai. Ki ért meg közülünk téged is, ki mind­nyájunké vagy? Ki lesz az, ki benned nem csa­latkozik? Kinek léssz gyönyörűségére, kinek fájdalmára? Kinek teljesíted vágyait, reményeit, kitől veszed el még a puszta reményt is ? . . . . Kérdjük tőled, te pedig titkolózva mo­solygó ajkaidra teszed ujjadat s néma maradsz. Pedig mit nem adnánk, ha ajkaidat igaz szavakra megnyitnád?! .... Legyen homályban a jövő, legyen csak sejtelem, aggódó remény még az öröm is, mind­addig, mig meg nem születik s takarja sötét fá­tyol mentői tovább azok sorsát, kiknek számára bánatot hoz jövőd. Nem jósolni jöttél, hanem gyógyítani, felújítani a remény hamvadó para­zsát, uj reményt hozni a csüggedő szivekbe. Varázsdalt penget a remény a keblekben, élteti a kedélyt, határt szab a kétségbeesésnek, erőt ad a küzdésben, gyógyító balzsamot a fáj­dalomhoz. Ezt az erőt, ezt a balzsamot, ezt a vigasz­talót nyújtja a te születésednek hajnala. * Te magad vagy a remény, légy üdvözölve! Mit adsz? Mitől fosztasz meg? Megtar- tasz-e egymásnak szeretteinkkel, elveszed-e őket tőlünk? letaszitod-e őket a sir mélyébe, vagy engeded-e velünk tovább élni, tovább örülni; tovább szenvedni? Engeded-e, hogy szivünk csalódva, megszűnjön ideálokért lelke­sülni, vagy megadod-e munkánk sikerét? — Oh! ne felelj e kérdésekre, mert válaszod ret­tentő lehetne. E kérdések az Istenség elé tartoznak, oda pedig csak a remóuy nyújtja szárnyait, oda csak imánk lehet. A te születésnapodnak hajnalán a re­ményt kell szivünkben érezni, melyet te meg- hozál, megerősitél: imának és nem a csüggedós szavainak kell ajkainkon lebegni; hála és köszö­net a múltért, ima a boldog jövőért. Küzdöttünk és hiába, — bíztunk és csa­lódtunk, — szerettünk és elhagytak; keserű gondolatok, szivettépő eszmék a letűnt év sir- halmán; ám a szív, ha csügged is, nem veszt­heti végkép bizalmát, a csalódás uj kísérleteknek szárnyait nyújtja elénk, ösztönöz a jobbnak, szebbnek keresésére. Hiszen nincs az a sötét kebel, melyben legalább halványan derengő vi­lágosság gyanánt ne őrködnék a remény. Re­mélni pedig már magában boldogság, a remény teljesülése csak a boldogság fokozása. Csepegtesd ezt a balzsamot, a reményt szi­vünkbe, ha a jövő csapásai csüggedóst hozná­nak belé, tartsd meg azok szeretetót számunkra, kik sziveinkbe vannak vésve s kiket, ha a sors kilép, szivünk egy darabját tépi ki, áldd meg munkánkat, fáradságainknak, törekvéseinknek nyuitsd a győzelem és siker pálmáját, éltess, mig élsz s ha majdan, mint az ember is, el­aggva, leszállsz teiss neved a múlté lesz és áta­dod helyedet utódaidnak, adja az Eg Ura, ki a te sorsodat is intézi, mikóp elmondhassuk, hogy te és mi igazán boldogak voltunk. Légy üdvözölve 1899! Légy boldog újesztendő! К о z i c s Zoltán.

Next

/
Thumbnails
Contents