Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-24 / 17. szám
Aprilis 24. KUN-HALAS. 1898. heti az a segéd-személyzet, mely ily csekély áldozattól is húzódik, hogy belőle valaha tiszteletben részesülő iparos legyen s vájjon, hogy gondolhatják akkor azt, hogy az iparos osztály, mint ilyen soly- lyal biró társadalmi kör legyen a mai világban, midőn minden csekély társulás nagy szellemi és anyagi áldozatot követel. Nem mi mondjuk, hanem a segélypénztárak igazgatóságai mondták ki a sulytó ítéletet az iparos osztályra s segéd- személyzetükre, ez ellen az Ítélet ellen felobbezni nem lehet, s hatálya alól csupán egy esetbem oldhatja fel magát az iparosság úgy t. i. ha magába szá !va letér az eddig követett helytelen útról s követve a felébredő önérzet intő szavát, minden törekvését oda irányítja, hogy a kötelesség lelkiismeretes teljesítésével magának embertársai becsélését biztosítsa. Ezt várjuk, ezt követeljük mi, s ha bekövetkezik, — a segély-pénztárak igazgatóságai megelégedéssel gondolhatnak vissza jelentésükre, mert azok adják meg az alapot iparosaink emelkedésére, s az irántuk való tisztelet megszerzésére. A zene-tanításról. (Folytatás.) Ezek előre boesájtása után immár nem lesz érdektelen áttérni a zongorára és a tanítási módjára. Még nem is oly régen volt az, hogy a nagy közönség között „z e n e“ alatt nem értettek mást. mint azon elrejtőzött erőt, mely különös ünnepélyességeknél — magasan a felókesiiidesóge hűsitőleg hat lázas fejecskéjére. De nem leli nyugtát, felkel s hevesen kezd járn - kelni a.szobában. Az asztalon ott fekszik, rendesen, mozdulatlanul a két levél egymás mellett. Ót hosszú év van a két levél közt. Felveszi az egyiket. Sárga, szakadozott a papírja. Óh! ismeri annak minden betűjét. Soha nem szűnő szerelmet, véghetlen boldogságot Ígérnek sorai. Igen! Akkor 19 év tavaszának bája bűvölte el íróját. De az régen volt! . . . Akkor még ő sem ismerte az életet, azt hitte, hogy az csak rózsákat terem s meghozza ki-kinek boldogságát. Annyira hitta boldogságban, hogy már menyasszonyi ruháját is varrta. A ruha kész, várja már őt év óta, hogy fel öltse magára a boldog menyasszony s szemtanúja legyen két ember boldogságának . . . Öt óv! ki veszi számba az az óta elhullatott künynyeket? Az bizonyára” nem, a kiért a szerelmes szív elsírta őket. Annak a másiknak élete bizonyára már csendes, nyugodt, szive meglelte már boldogságát, bizonyára más képe van oda örökre bevésődve, nem az övé, mely még mindig hisz, mindég remél. El veled hazug levél! sokszor hittem szavaidnak, de most már erős leszek. Elolvaslak utoljára s azután megsemmisítelek, mint a szerelmet, melyet szivembe hoztál. Olvassa, átfut gyorsan a szerelmes sorokon s olvassa a végét: „Egymást szeretnünk nem szabad I Váljunk el, Ég veled! Lásd! most is mily bűn: Fogadom szavad, Szent esküm: nem felejtelek!“ Felveszi a másikat. Azt tegnap kapta. Nem miérté félelmében felbontani, feltöretlen a j levél. Félt tőle. pedig Sejti mi van benne. Az öt I év óta kapott többi levelek mind csak az ő sze- j reimet törekedtek lehűteni, feledésről beszéltek j azok mind, melyeket a reményről lemondott I tett tánezterem karzatán ütötte fel sátorát és a legmélyebb csendet is általános mozgásba volt képes hozni, mihelyt működésének kezdődő pillanata elérkezett. Hogy ezen időre visszatekinthessünk, csak néhány évtizedet kell hogy letörüljünk mostani időszámításunkból és mind az, a mit a nagy nyilvánosságnál zenéről hallhattunk táuezok, indulók és egyszerű uópdallainokból állott, (mert akkor még kópiákat vagy operetteket nem igen ismertek) melyek szóhagyomány által a világ- körüli irtaikat szokták megtenni. — Ha netán néhány városban a zenészét magasabb fokát érték el, ennek okozójául mindig az egyházat tartották. Ugyanis ez már régen elismerte, hogy a zene ünnepélyes hangjaival — mily hatalmas benyomással bir az emberi kedélyre. Valamennyi múlt századbeli nagy mestereink szerzeményeikkel főként tehát az isteni- tiszteletre rendeltetett zeneművekre voltak utalva és sok idő mólt .el mig műkedvelő fejedelmek áltaralkalom adatott, hogy a két ellentét — „a magasztos egyházi és világi táncz-zeue“ között, megtalálják azon középutat, a melyen keresztül a művészek legszebbike, a család körébe bevonulását tarthatta. Nem lehet csodálkoznunk tehát, hogy mindazon halhatatlan művek — melyeket e régi remek mesterek nekünk hátrahagytak, — azoknak több jövedelmet nem hoztak, mint azon tiszteletdijat, melyet műkedvelő fejedelmek az „ajánlatért“ adták, mert a zeneértő közönség — hiányzott — és csak ielúk múlva képződhetett és pedig csak is egyedül az újonnan alakult közép nemű zene által, melyet ma „Suite, Sonata és Symphonia“ nevek alatt ismerünk. A családi zene — a mennyiben ilyenről szó lehetett —- csupán a „Guittare“ együgyű hangjainál] énekre szorítkozott. Ezen hangszerhez kellett tehát mindenkinek nyúlni, a kinek természetes hangja volt és annyi kotta ismerettel bírt, hogy az ő dallamához szükséges össz- hangzatot (akkordot) eljátszhassa. A zongora, a mely most a közönség minden i'étegei közt. utat tört magának, az időben még a-gazdagoknak termeiben is mint ritkaság volt látható, mert a ki ezen körökben — mint nagy kivétel — maga nem zongorázott — nem is jöhetett soha azon helyzetbe, hogy másoknak ilynemű hangszer által alkalmat nyújthatott volna, zenószeti előadások megtartására, — Lassan haladt tehát előre a zenószeti kiképzés és természet szerint főként az énekre terjedt ki. — férfi szív sugallt, mely nem hisz a jövőben s lemondást, felejtést emleget. „ Gyáva vagy, erősnek hirdetett férfi szív, — kiált — Oh csak megmondhatnám szemedbe, hogy mennyire megvetlek gyávaságodért.“ Majd kimerültén hanyatlik párnáira s zokog, hosszan, fájdalmasan .......... A nyitott ablakon át némán nézi a küzdelmet a sötét, éj, csillag szemeivel. . . . Ny illik az ajtó s belép rajta észrevétlenül egy deli ifjú, katona ruhában. Megáll némán. rászegzi szemeit az önmagával vivő angyalra, lábai önkéntelen mozdulatot tesznek, mintha letérdelni akarnának a küszöbre. A csillagok biztatják: menj közelebb! — oda megy s kezét szívére teszi. Ki innen ! akarja kiáltani a küzdelmében kimerült, de a mint rátekint arra a szelíd arezra, a szemeire, melyek oly bánatosan keresték a? övét, ereje elhagyta s nem nyilnak szóra ajkai. — Talán rossz szellemednek vélsz? kérdi a férfi. Felelni akar sokat a leányka, megmondani neki mindent, de képtelen szólni. A férfinek rá esnek szemei a levelekre, felveszi a tegnap irtat, mely feltöretlenül hevert, felbontja s átadja a leánykának. Az érkezését tudatta benne s azt. hogy eljön érte, hogy örökre magával vigye. Az öt év küzdelmei, szenvedései voltak benne leírva, melyeknek csak egy czélja volt: bírni őt, érdemesnek lenni ő reá, kit felejteni soha nem tud. A két szerelmes szív megérté egymást s megkérdő a nyughatatlanabb a férfiét: az öt év szenvedéseit miért hozá ő neki a másik? A másik pedig azt feleié, hogy dobbanásait egyesité a kételkedővel, a két ajk egybe forrt egy hosszú, szenvedélyes csókban. A hőn szerető szív igy szokott — felejteni. Sz ....................J............. Ha elvétve négy hason érzésű szellem találkozott, kik a vonós-négyest tanulmányozták és Haydn vagy Mozart dicső műveiben gyönyörködtek, úgy ezek bizonyosan ismeretesek voltak az egész városban, öreg és fiatal előtt, pedig nem épen azért, mivel tetteik által általános csodálkozást keltettek, hanem mivel őket jeles embereknek tartották. — A mit ők hallomásra hoztak, senki sem volt képes azt zenének elismerni. Ha meggondoljuk, hogy mily ábrándozás kellett egy ily kivételes álláshoz azon időben, a midőn minden külső bátorítás hiányzott, — úgy érthetőnek fogjuk találni, hogy a különös benyomás nem csak az által, — hogy többi emberek az előadott zenét nem értették, hanem más az ily négyes játszók személyes megjelenése által is okozhatott. Nagy lendületet vett a zenei élet midőn színházakat kezdtek építeni. — Olaszországból jött az „Opera,“ — jeles művészek utazták keresztül a világot és alkalmat nyújtottak a nagyobb közönségnek, hogy egy egyszerű hangszer rendkívüli hatását, melyet művészi kezeléssel előidézhet — saját magukon érezzék; —- az iskolákban elkezdték az ének tanítást, egyletek keletkeztek, melyekben a karéneket mívelték. Ez időtől kezdve óriási léptekkel haladt előre a zene-tudomány és habár Bach Sebestyén most csudáit művei még mélyen elásva feküdtek is, mégis Hajdú, Mozart és az ifjú Beethoven zongora művei lassanként a nagyobb közönség előtt ismeretesekké kezdettek lenni. — A Guittare háttérbe kezdett szerűini és mindig nagyobb népszerűséget nyert a zongora. — Nehéz volna oly családot találni most, a melyben csak egy közönséges hetilap a szellemi élvezetről ne gondoskodnék és ezen „Universalis hangszer“ feltalálható nem volna. Ezen kérdést „zeneértő ön?“ legrövidebb idő alatt — főkóp kisasszonyoknál és fiatal nőknél — mint sértést vennék, mert ha a zogora- játék és zenoértés fogalma egy — akkor most az egész világ zeneórtő. Levél: a ^Kun-Halas“ T. szerkesztőjének. Tekintetes szerkesztő úr! Becses lapja legutóbbi számaiban névtelenül egy czikk jelent meg a „zene-tanitásról,“ melyben az Író nagy átalánosságban beszél a zenetanitás mesterségéről, különösen a képzetlen zongora tanítókról. Erre1 akarok — Szerkesztő úr becses engedeltnével — pár szóval reflektálni azon szives kérelemmel, hogy e pár sornak lapjában helyet adni szíveskedjék! A czikk általános nézeteket tartalmaz — mint említem — a képzetlen zongora tanítókról. Hát, hiszen a czikkiróval abban ón is egyet értek, hogy ha a zongora tanítók mind olyanok volnának: elég elszomorító állapot lenne; de hál’ Isten ez talán még sem egészen úgy áll! — Voltak, vannak és mindég is lesznek jó, jobb, legjobb s megfordítva zongoraoktatók, kik művészetüket kisebb-nagyobb eredménnyel tudják növendékeikbe átplántálni; de czikkirónak e nézetei — mint mondám — csak általános frázisok, a melyre mondani valóm nincs! A czikk- nek csak a vége az, mely érdemes arra, hogy vele foglalkozzam! — Ez már a helyi zenetani- tással foglalkozik s különösen felhívja az olvasó figyelmét két tanintézetünk —a főiskola és a nőnövelde zeneoktatására. Én a magam érdekében — mint a főiskola zene-tanára — csak azt válaszolom, hogy a főiskola nem zenede. Ott positiv zenetanitással nem foglalkozunk, (énektanítással igen) csak a kész tudást dolgozzuk fel zenekart alakítva, és hogy ennek a tanításnak mikép felelek meg: arról felel 28 éves működésem ; de illetékes birám — úgy nekem, mint a nőnövelde zenetanitójának — az intézetek igazgatótanácsa bizonyára van olyan illetékes és igazságos biró, mint a czikkiró, mely bizonyára érdemetlenre nem pazarolja sem pénzét, sem kegyeit. Ennyi az mint röviden elmondandó voltam.
