Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-17 / 16. szám
Aprilis 17. KUN-HALAS. 1898. a segélyezettek részéről számtalan visz- szaélés követtetik el s hogy nagyon sok esetben az arra érdemtelenek részesülnek segélyezésben ; mig olyanok, a kik megérdemelnék. — segély nélkül maradnak. A népkonyha és a menház felállításával — nemcsak e visszaéléseknek vétetnék eleje, hanem annak is, hogy a szegények végig koldulják a várost és a kapott alamizsnát — ha az pénz, viszik a pálinkás butikokba, egyéb dolgokat, pedig pénzzé tesznek s a koldulás ekkor is a pálinkás butikokba végződik. Figyelmébe ajánljuk tehát a sze- gényügyi bizottságnak — ezzel kapcsolatban — azon intézményt is, a mely különösen több külföldi városban van behozva, a hol t. i. a szegény ügy rendezett állapotban van. A menhely és a népkonyha vezetősége ugyanis 2, 4, 5, 10 stb. filléres értékjegyeket bocsájt ki, a melyek az ott jelentkező koldusok és vándorlók által beinutattatnak. — A jegyek értékének erejéig az illetők aztán kapnak szállást és enni-valót. Úgy, hogy az ösz- szegyüjtött értéket nem költhetik el pálinkás butikokba, miután az értékjegyek csak a menhelynél és a népkonyhánál bírnak értékkel. Mindenki, a kihez koldus vagy vándorló megy alamizsnáért — ezen értékjegyekkel fizet, a mely értékjegyeket természetesen az adakozók már előzőleg készpénzben megváltanak a népkonyha és menház vezetőségétől. így lenne elérhető az, hogy az egyesek által az éveken keresztül alamizsnaként kifizetett krajczárok mind a menház és a népkonyha vezetőségéhez folynának be, a melyeknek végsummája minden esetre tekintélyes összeget adna ki. — Es ha ezen összeget oda vesszük — a város által segélyezési czélra fordított összeghez, minden esetre oly summát nyernénk, a melylyel a város ujabbi megterheltetése nélkül a szegényügyet gyökeresen javítani lehetne. Szívesen ajánljuk mindezeket a sze- gényügyi bizottság becses figyelmébe s azon reményünknek adunk kifejezést, hogy kiküldetésének mihamarább legteljesebb mértékben eleget fog tenni. A zene-tanitásróJ. (Folytatás.) Sokan azok közül, a kikre a zene és különösen a zongora-oktatás bízva van, nem értenek a valódi zenetanitáshoz. Nem is ismerik a hangszert s egyóbb foglalatosságuk mellett csak mellékesen foglalkoznak a zeneoktatással. Sokan ismét, a kik valódi zenetanáé számba mennek s mint ilyenek uralkodnak, nem ismerik fel tisztán azt, a mit voltaképpen tenni kötelesek) sokszor még — daczára látszólag nagyszerű technikai ügyességüknek — a valódi technika ismeretük és zeneirodalmi műveltségűk is hiányzik.'— Össze-vissza gyakoroltatnak, játszatnak mindent a nélkül, hogy tekintettel lennének tanítványaik állás pontjára, a nélkül, hogy a mű tartalmát mélyebb tanulmányozásra érdemesítsék; a zenedarabok kisze- melgetése előtt pedig tehetetlenül állanak. Az ez idő szerint működő zongora illetőleg zenetanitók közül azok, — a kik hivatásuknak kellőképen meg nem felelnek — három csoportba sorozhatok: 1. Az első csoportba azok tartoznak, a kiknek se képességük, se tudásuk, — s a kiknek úgy a technikai, mint a szellemi kiképezte- tésük hiányzik; mert a hangszernek kimerítő technikájáról és irodalmáról sejtelmük sincs s igy a tanítást olyas valami könnyű dolognak tartErdősynó öröme kimondhatatlan volt, mikor fiát karjai közt taftá. Nem ! többé sohasem fogja idegen világrészbe engedni. Maradjon itthon, hol annyian szeretik. Szegény anya! azt hitte, hogy mindenki úgy szereti mint ő. Pedig ebben a hideg, önző, mindenben a saját érdekét kereső világban oly kevés az igaz, minden számítás nélküli szeretet. Erdősynó óhaja mégis teljesült. Kálmán átvette birtoka kezelését. Nem érdekelte őt most már semmiféle tudományos kutatás. Vissza tartották, nem engedték elmenni azok a szemek a mit a távolban som tudott feledni. Mikor Ilonka nehány nap múlva elutazott, olyan üresnek, kihaltnak talált mident. A nyár rá nézve minden öröm nélkül múlt el. Csak olykor, mikor anyja Ilonkától kapott levelet s abban őt is mindig rokonilag üdvözölte — mert egy kissé reménykedni. Késő ősszel volt, mikor anyját Erdélybe Ilonkához kísérte, ki a telet nála volt töltendő. Milyen örömmel sietett eléjük mikora kocsi a veronda előtt megállott. Valahára! csak hogy itt vannak! kiáltott Ilonka s örömében nem tudott hova lenni. Olyan szó]) volt s vendégei kör ül oly élénk kedvességgel forgolódott, hogy Kálmán nem tudott betelni nézésével. Nem hitte, hogy ilyen jól érezze magát. Már egy hót is eltelt s az elutazásra nem is gondolt. Elhatározta beszélni Ilonkával. Gyásza letelt, ha szereti — a min már nem kételkedett — nem fog ellenkezni. Egy délelőtt azzal az elhatározással lépett szobályába, hogy mindent el fog mondani neki. ják, a mihez legfeljebb csekéj hangjegy és billentyű ismeret szükséges. 2. A második csuporba a Klasszikus szemforgatók tartoznak, kik folytonosan a nagymesterek müvein lovagolnak, egyébbről azután sem tudni, sem hallani nem akarnak ; ez az önkényesen vont korlát persze a legkényelmesebb (és egyszersmind a legjövedelmezőbb) védőfal, mely mögött állítólagos tudásuk és tehetségük hézagait elrejthetik. 3. A harmadik csoportot az úgynevezett „Szép-szelemek“ (bel esprit) képezik, kiknek legtöbbjét — nem épen jogtalanul — aestheti- kai szédelgőknek lehetne nevezni, kik csak a magasba tekintenek, mig az utat lábaik előtt nem ismerik! A technikai ügyességet, a kéz ügyességet, a mi a zenetanitásnál olyan szükséges feltétel, mint pl: a festészetnél a rajztanulás ■— büszkén igazolják, s e helyett a tanítványt min- fóle olyan dolgokkal butítják, melyeknek magva — de mindenesetre csak megfelelő mértékben — csakis a tanulásának legutolsó szakában jár hat rá nézve haszonnal. — De mivel ilyen charlatannak szóbeli ügyessége nem ogy müveit egyént is megvesztegethet és elvakit hat, azért a valódi és rendszeres zeneoktatás legveszedelmesebb megrontói és ellenségei. Szóba kell még hoznom .a zeneterén sürgölődő forgolódó zenetanitó nőket, kik az újságok apró hirdetései között ajánlkoznak; ezek valóságos z о n ó s z e t i „S z á z a d V é g i 1 á n у о k,“ — kik az ő mindennapi „Kling-klang“-jukkal faluról falura, városról városra vándorolnak s mindenhol csak a zeneposványát terjesztik, egyedül csak a tájékozatlan és jóhiszemű családok kizsákmányolására irányítva minden tehetségüket. E női iparlovagjaival a Zenével különben nincs szándékom bővebben foglalkozni. Bizonyára akadnak olyanok olvasóim között; a kik az előadottakból valami öndicséret félét vélnek kiérezni. Ezeknek kijelentem, hogy alaposan tévednek. — Különben a gondolat szabad ; nem is akarok azzal foglalkozni, a mit más gondol, hanem inkább azzal, a mire más nem is gondol. Vájjon mi lehet az? Ha szóttekintünk Halason a zene-kedvelő és taKiinn hideg téli szél fújt s remélte, hogy bent találja. Csalódott. Nem találta sehol. Egy cseléd látta a szakadék felé menni virággal kezében s csak egy könnyű ruha volt rajta. Kálmán nem szólt semmitt, hanem gyorsan a mutatott irányba elsietett. Majd megtalálja a helyet a hol ő van, szive arra fogja vezetni. Alig ment néhány perczig, mikor a távolról megpillantotta Ilonkát, ki lassan közeledett. Kálmán nehány pillanat múlva mellette termett. — Talán valami nagy baj van? kórdó Ilonka mosolygós arczal, hogy ily nagyon sietsz. Most még semmi, de lehet, ha nem vigyázol magadra. Ilonka! Tudod e, hogy egyszet — régen — milyen régen volt, mégis mennyire fáj, ha reá gondolok — mit Ígértél nekem? Azt, hogy mindig vigyázol magadra, nem fogsz könnyelműen játszani egészségeddel. Tudod-e mikor hideg kis kezedet melegítettem enyémben — most is olyan hidegek mint akkor s kezébe vette Ilonka kezét — s azt kérdezted mit akarok vele? —- Emlékszel még válásomra? Ilonka megindulva nézett reá, de nem birt szólni. Ha most kérdeznéd, válaszom ugyanaz lenne: megtartani örökre. Ilonka megfogja Kálmán kezét. Hát teneked mi lenne a válaszod, ha ugyanazt kérdezném tőled? kórdó Ilonkától Kálmán enyelegve. Megtartani örökre. Elutazása előtt való napon volt. Ilonka egyedül járkált a kertben. Látni akarta még egyszer rnindazokata helyeket, melyek mind kedvesek voltak előtte. Úgysem fogja többé viszontlátni. Pedig úgy szerette volna még látni egyszer, csak egyetlen egyszer Kálmánt, hogy szivébe vésse örökre annak kópét, ki sohasem szűnt meg szeretni őt. De még sem. Hiszen látása csak fájdalmat okozna. Ily gondolatok közt ért ama,, kis kerti ajtóhoz, mely a folyó partjára nyilt. Éppen kinyitni akarta, midőn egy magas férfi alak lépett a kertbe. Szembe állottak egymással. Nem tudtak szólni, csak néztek egymásra. Az a halvány képű, szerény fiú, most, pár óv múlva, itt állt teljes férfi szépségében, kifejlett erőteljes termettel, naptól barnított arcz- czal s mélytüzű szemeivel oly áthatóan nézte a fiatal nőt s talán ő is azt gondolta mint amaz, hogy szebb még mint valaha. Tekintete legalább ezt látszot kifejezni. Ilonka! szólalt meg először Kálmán — se fölkiállásban annyi fölujuló érzés, annyi eltemetett fájdalom nyilvánult, azután megfogta kezét és örömtől túláradó szívvel kezdett beszólni hozzá. — Ugy-e mint jó barátok találkozunk? Nem leszünk ellenségek többé. Aztán egyszer már elismered, hogy lehet komolyan beszélni velem. Szava olyan szánalomkeltően, szemrehányóan hangzott, hogy Ilonka nem tudott válaszolni, csak nézett azokra a beszédes szemekre, mik azt látszottak mondani: mindig nagyon szerettelek, de most jobban mint valaha. Oh! a mit az ajak nem mond, nem mondhat még ki, azt elárulják a szemek.
