Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-25 / 52. szám

Űeczmeber 25. KUN-HALAS. 1898. Nagy Karácsony szent ünnepe, a te emléked mutatja meg nékem az utat, a melyen indulni kell. Az Istenember elévülhetetlen tana i- banvan meg az az erő, amely moz­gatja a müveit népek életét és ez az erő a I élekből fakadt. Maga ez a lélek az erő, amely istentől az em­bernek adatott! Ez a lélek pedig való és halhat atla n. Nem az írás szavaiban, de lényegében van az erő, fegyver, az élet sava-édessége, a melyék fentartják és mozgatják egész földi lételünket, — ez az a világosság, a mely után Izrael népe áhítozott . . . Ha ez a 1 é 1 e к elköltözik a test­ből, az ember felbomlik az alkotó kémiai elemekre ; felbomlik, mert elhagyta az az erő, a mi összetartja, működteti ez élettelen anyagokat; a mely alkotásra, rombolásra készteti az embert és E m bérré tesz egy csomó v a s a t, m e s z e t, szenet, fosfort, vizet. A legtisztább lélek, a legmagasztosabb erő Jé­zus által született meg, — a kit épp ezért az emberiség Isten fiává fogadott. A legtisztább és legmagasztosabb volt azért, mert egész működését az önzetlenségre, a s z e re­te t r e alapitá! . . . Egy világot hódított meg tanaival, mert minden ember érezte, hogy a szeretet fensége az, a mely diadal­maskodni tud mindenek felett, ellentáll az elmúlásnak és irányítja a földi eletet. Ebben a szeretedben találja meg megoldását az emberi lét nagy prob­lem iája is. „Szeresd felebarátodat, mint tennen- magadat. “ Ott, hol szeretet van, ott töké­letes az „élet,“ ott van megelégedés, ott van gazdagság, ott van boldogság, ott haladás, alkotás, ott élnek nemes eszmék, ott rajzanak magasztos ideák, ott, hol tiszta, jézus i szeretet tölti be a sziveket, ott imádják Istent, szeretik a felebarátot, a hazát és minden nemest.. Ott, hol a legtisztább erő : a s z e- r e t ő lélek él és működik, ott nincs önzés, nincs hiúság, nincs nepotizmus, nincs gyülölség, nincs harag, nincs bosz- szuság, nincs hitetlenség, ott nem eladó a polgári becsület, ott lelkesülnek, rajong­nak a közjóért, ott m i n d e n e in bér hűen t e 1 j e s i t i kötelességét! Jézusi szeretet. — jöjjön el a te or­szágod. Amen. Dr. Hermán Ferenc. Karácsonykor. Itt vagy ismét felséges ünnepe a keresztyén világnak. Valahányszor e felséges ünnep haj­nala derül reám, mindannyiszor hiszem és val­lom, hogy az ember az Isten re­meke, a teremtés koronája. Aíily nagyszerű bölcsesség, mily világot mozgató erő, mily szellemi hatalom kiinduló pontja az első karácsony. Felnyílik az ember előtt az eszmei világ kapuja, a nyert anyagi vi­lág önző hatalmát, zsarnoki kegyetlenségét kor­látok közé szorítja s a testi emberbe égő vágyat önt, hogy magasabbra törjön a gyöngynél, állan­dóbbat keressen a hervadó babérnál s nemesebb kincset kutasson a ragyogó aranynál. Világot újjá szülő elv nyert valóságot ezen a földön, midőn először zendiilt az öröm dal, midőn eggyé olvadt a föld és az ég. A sivár kietlen mező, im tündér kertté vá­lik, csoda fényben fürdik a betlehemi puszta. Angyalok jönnek le a magas égből, oly édes a dal, oly kedves az ének, megdobbantja az egész világ szivét elvonja a zajgó tivornyától a figyel­met s oda vezeti, hol egy kis csillag ragyog, melynek rezgő fénysugara megvilágítja a még előbb sötét keblet és e csillagnak nemcsak fénye van, de érlelő melege is. mert im a szivet termő talajjá alakítja át, be fogadja oda az isteni sze­retet s aztán csodás alkotásokban az emberiség boldogság gyümölcsét érleli meg. A jótékony intézetek sokaságával bizonyítja be, hogy az első karácsony ünnepe, nagy eseménye, nem múlt el nyomtalanul, hanem az a világ, az em­beri tökéletesedés kezdő pontja, vezetője lett. Hány karácsony ünnepe hűlt máraz enyé­szet tengerébe? valahányszor uj jön, mindig meghódítja a szivet, magához vonza a lelket, úrrá lesz az érzelmekben. Úgy látszik, mintha a mindeneket alkotó szeretete, karácsonykor egy rövid időre lefegy­verezné az embereket, s a béke angyala fé-nyes szárnyaival örömöt oszt mindenfelé. Palotákban, kunyhókban ragyog, ragyog a karácsony örömének tüze. Szegény és gazdag egyaránt kiveszi részét a szép karácsony szivet boldogító áldásából. A gyermekek ujjongó zsi­vajjal, ártatlan szivüknek boldog mosolyával várják a kis Jézust, a kit ők mód nélkül szeret­ne^, a kit szivükbe zárnak és a kit az életben követni akarnak. Itt vagy szép ünnep! tedd széppé az emberek által sokszor sivárrá tett földi életet. Hozd óh 1 hozd az igaz szeretetet a lelkek drága kincséül, hogy a gyász és siralom éneke öröm és jóllét zsolozsinájjává változzék és a föld a nehéz küzdelmek színhelye, ások könny ban, hisz ilyent még most is látni eleget, nein csak erdő szélben, hanem minden felé. E ma­gánosán álldogálásról támadt ezeknek az a neve, hogy: „koezafa,“ a koczabárány, koczamalacz, stb. analógiájára, mely tudvalevőleg a magáno­sán (anya nélkül) felnövő állatot jelenti, S ha már egyszer vadkörtefa = . koezafa, mi termé­szetesebb mint hogy vadkörte — kocza. Népünk régi életmódjának is számos emléke maradt meg ma is körkeletü szólamok­ban. Ha ki valakit (pl. cselédet vagy napszámost) el akar utasítani a házától, azt mondja: „Majd megmutatom, hogy merre van a torony.“ Köny- nyen elképzelhető, hogy milyen viszonyok közt keletkezett ez a mondás. A ki legelőször alkal­mazta, bizonyosan úgy járt el, hogy a csapni­való juhászt, vagy gulyásgyereket fölvezette egy buczkára és megmutatta neki a tornyot: Arra elmehetsz, isten hírével. Ha „kimérik valakinek a házhelyet“, vagy „kiadják a bérbárányt“, vagy pláne „kiházasitanak“ valakit, ennek mind igen gonosz értelme van; dé milyen világosan mutatkoznak azok a viszonyok, melyek közt létre jöttek. A házhely kimérés, meg a kiházasitással való fenyegetés bizonyára az apa és fin közti czivakodás alkalmával keletkezett; a bérbárány mindenesetre a juhászbojtárra vonatkozott, a kin már semmikópen sem fogott a jó szó. Az sem utolsó, hogy népünk a városi elöljárót „huzó- vonyó-“nak nevezi, Mondjuk, hogy ez is a régi állapotokra vonatkozik ; maga a kifejezés alakja mindenesetre elég régies s annyit legalább is mutat, hogy az illető müveiét már igen régi időkben ismeretes volt nálunk. A városnak és népének történeti viszon­tagságai is nem egy nyomot hagytak a nép nyelvében. Ki ne hallotta volna már, mikor va­lakinek azt mondják . „Majd kikapod a nyarga­lok“ E mondás a múlt századok zivataros nap­jaira mutat vissza, s nytdvtörténetileg is igen érdekes tünemény. Ha valamely várat, vagy vá­rost akkép foglaltak el, hogy az ellenség vélet­lenül berohant a kapun, vagy pedig a kitört vé­dőket visszavervén, azokkal együtt ő is berobo­gott, ennek az volta műkifejezóse, hogy : „meg­ezután következik. A specialis halasi beszédben is vannak olyan kitételek, melyek habár nem is olyan ősrégi, de ma már egészen elfeledett ál­lapotok emlékeiül tekinthetők. Minden további fenékkeritós mellőzésével nézzük most ezeket. A régi világban (a régiség itt legföljebb 2—3 száz évre értendő), a házak bemeszelése túlságos fényűzés számba ment, különösen itt az alföldön, a hol csak messziről szállítva lehe­tett meszet kapni. Egyes félreeső tanyákon még ma is látni, hogy a házak egészen feketék s a meszelést a tulajdonos fölösleges fényűzésnek tekinti. Mikor Halast tuladunai emberek újból tömegesen megszállották (körülbelül 200 évvel ezelőtt), természetesen oda csinálták a várost, a hol helyben volt a „tapasztani való föld“, t. i a rét szigeteire. A házakat megépítették, meg is tapasztották, volt miből, a bemeszelés azonban boldogabb időkre maradt. A „város“-nak, mint hatóságnak épületeit azonban akkor mindjárt be­meszelték s igy történt, hogy a város egyik há­zát elég volt csak egyszerűen igy jelölni meg: „fehér ház“. Ez az elnevezés máig fenma- radt az illető „örökségen“ s a mai ember nem tudja, hogy mi a csodának nevezik azt in specie „fehér“ háznak, holott a föbbi is fehér, sőt maga a .„fehér“ ház ma már többnyire nem is fehér, hanem hol sárgára, hol vörösre van má­zolva. A „sárga kocsma“ ma már eltűnt a föld színéről, de a neve még emlékezetben van, s bi­zonyára olyan időkből datálódik, a mikor a sárgára meszelt ház még ritkaság és curiosum gyanánt szerepelhetett a városban. A „sárgá“-ról jut eszembe egy ma már országos keletre jutott halasi mondás: „Leitta magát a sárga földig“. Mások előtt érthetetlen, mert azt mondja, mért legyen a föld „s á r g a“, Mi azonban jól tudjuk, hogy a sárga föld nem a föld színén való földet jelenti, hanem a sokkal mélyebben fekvő sárga földet, s a kifejezés mély értelme épen abban rejlik, hogy az illető nem ám hogy csak a földig itta le ma­gát, hanem annál sokkal mélyebben, le egész a sárga földig. íme valamely vidék geológiai alakulásának milyen hatása van a nyelvhaszná­latra! Ez az utóbbi adat különben nem az ősrégi, ma már elfeledett viszonyokra vonatkozik. Sőt ellenkezőleg. Epen azért gyerünk vissza a régi­ségekhez. Ősapáink, mikor a várost megszállották, valószínűleg kéményt is raktak házaikra, lega­lább sémi nyoma sincs annak, hogy e vidéken töménytelen házakis lettek volna valaha. Hanem egy házra elég volt egy kémény. Mikor a mos­tani városháza felépült, arra, mint nagyobb szabású épületre nem lehetett elég egy kémény. A halasi embernek ez, mint akkor szokatlan és a rendes állapottól eltérő minémiisóg úgy a sze­mébe tiint, hogy a városházát, midőn periphras- tice akarta említeni, igy szólt róla: „a nógykó- ményű ház“. Ma is fen van még a szólam: „Majd megmondják anégykéményű háznál“, t. i. hogy melyiknek van igaza a vitázó vagy pörös- ködő felek közt. A halasi határt valaha nagy kiterjedésű erdőségek borították. Régi térképeken még most is látni a felírást: „Halasi erdő“ mérföldekre terjedő területről, a hol ma csak egy-egy sanya- rodott nyárfát talál az ember a buczkák tetején. Az erdőség pedig tulnyomólag kemény-fa erdő volt: tölgy, vadalma, vadkörte. A tölgyeseknek utolsó maradványai a vidéken a fehértói erdő egy része és az volt meg a vadkerti „tölös,“ melyet nem rég irtottak ki, s melynek helyén a vadkerti indóház épült. Az erdőt a települők irtották ki, még pedig természetesen első sorban az értékesebb kemény fát, a mely újra nem is növekedvén meg, azután a szaporább nyár (legújabban az akácz) lett uralkodó fája a vidéknek. Volt azomban az akkori halasi ember­ben is annyi élelmesség, hogy midőn egy-egy tábla erdőt szántó földnek megcsinált, az érté­kesebb gyümölcs termő vadkörtefákat a szántó­föld közepében is meghagyta. Természetes, mert más jóravaló gyümölcs akkor alig lehetett itt, a vadkörte pedig jobb híján, ma is mege­hető portéka. A magános vadkörte fák tehát az erdőszélben mindenütt találhatók voltak a határ-

Next

/
Thumbnails
Contents