Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-11 / 50. szám
II. évfolyam. 50. szám. Kun-Halas, 1898. Deczember 11. KUN-HALAS SZERKESZTOSEG ES KIADÓHIVATAL. FS-uteza 1254. lé I HETILAP. Megjeleli minden vasárnap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, fél évre 2 írt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr Л kötelességek! — A választás előtt. — A természetben mindennek meg van a rendeltetése, a mi csak mozogni tud ; meg van a rendeltetésük az élettelen tárgyaknak is. A világegyetem fenséges problémájában itt e földön nekünk embereknek jutott a legszebb osztályrész, az ész — a gondolat hatalma oly erőt rejt magában, a mely időről-időre változtatja a föld képét és az élet működést. Ez az erő — haladást jelent. De ez a haladás, csak úgy tökéletes és egyöntetű, hogy ha az egyedek híven betöltik hivatásukat és teljesit’k kötelességükét. A mai istenutánzó kor epigonjai ha mindenben párhuzamot tudnának vonni, a jog és a kötelesség között, úgy e haladás bizonynyal egyöntetű és áldásos lehetne. De szomorúan tapasztaljuk, hogy az egyesek úgy a társadalmi, mint a köztéren, mig jogaikat féltve őrzik s azokért harezra kelnek, addig a köteles- ségteljesitéséről megfeledkeznek. Sok embernél a jog mellett a kötelesség olyan mint a pohár, a melyben az üdítőital van. Kiisszák — apohárt, tartalmát, az üdítő, a tápláló italt: jogaikat élvezik és a kötelességet a pohárs amely A „KOT-HALAS“ TÁKCZÁJaT István bácsi titka. A temetőben naponként tett sétám alkalmával, rég óta feltűnt a szélén, egy magánosán álló sirhalom. Körülötte sírok nincsenek, egyedül áll a vadul burjánzó füvek között, a keresztje alig látszik ki a földből, látszik, hogy az idő vasfoga lassan-lassan elrágta a kereszt alját s a mint az kikorhadt, kegyeletes kéz újra oda ültette a megmaradt részét. A sirhalom fölé két szomorú fűz hajtja le gályáit, egész sátort képeznek lenyúló gályáik, melyek befödik a dűledező hantokat. Sétáim közben sokszor megálltam előtte, valami rejtélyes képzelet vonzott hozzá, mely azt sejtető, hogy ennek a sírnak a története nem oly közönséges, mint a többié. Néha-néha frissen szedett virágokat láttam a sir tetejére szórva. Egyszer kíváncsiságból oda mentem a fűzsátor alá s lehajoltam .a kereszthez. A kereszt felirata megdöbbentett. Nem volt azon név, sem év, csak apró betűkkel pár szó: „a halál kiengeszteli a földi bűnöket, megtisztítja a vétkezőket, boldog, ki megtér teremtőjéhez“. jogaikat összetartotta és magába foglalta — ha kiürül — eldobják maguktól. ■ Pedig jo azt tudni, hogy minden jognak meg van a kötelessége és hogy minden jognak előnyeit csak azok élvezhetik jogszerűen, akik a vele járó kötelességeket teljesítették. Ez az alap-igazság, kint a nagy természetben, minden megrázkódás nélkül érvényesül, mert ott a vasszigoru következetesség rendezi az élet folyamatot,, ez mozgatja az erőket az ő működésükben. Ott nincs kivétel, nincs ellenállás, ott egy és változhatlan a munkaprogram m, a melyet kijátszani nem lehet, de hiszen ott nincsenek is szenvedélyek, a 'melyek a haladást kizökkentenék a rendes utjából. De itt az emberi életben, a társadalmi élet folyamatban egészen másként áll a dolog. Itt van kivétel, itt van ellenállás, itt a munkaprogramul a pillanatok behatása alatt nagyon is változó, a melynek kijátszására ezer kísérletet tesznek, mert hiszen itt a szenvedélyek dolgoznak. És a szenvedélyekhez mellé szegődik az önzés. Mondom, hogy ez isten-utánzó korban a szenvedély és az önzés adja meg a legtöbb emberi tett rugóját. És ez a rugó mőködik mindenütt a magán életben a közéletben, és a társadalomban egyaránt. Es azért látjuk, hogy a kötelesség szava annyiszor elnémul és a kötelesség nélkül maradt jog annyiszor ütheti fel magasan kiálló fejét, mint egy élő igazságtalanság. Mert vájjon nem bántó igazságta- lanság-e, midőn például a köztisztviselő megkapja, felveszi fizetését, a mely az ő joga s hivatali kötelességét vagy hanyagul, vagy éppen nem teljesiti. Igazságos-e az, hogy egyesek egyéniségük elismeréséért elfogadnak tiszteleti állásokat, de megfelejtkeznek, az azzal járó kötelességekről. Ha nincs is áthatva a kötelességérzet melegétől, de ha érzi, hogy embertársaink bizalma egyéni értékét és hiúságát emeli és legyezi, — miért, hogy megáll jóleső érzetnél, és a többit feledi. « Vájjon nem bántó igazságtalanság-e az, hogy midőn a törvényhozás az állampolgárok egy részének jogot ád a közügyekbe való beavatkozásokhoz, ezen jogosultak jó nagy része akként él jogával, hogy saját zsebének legyen belőle haszna. Például -szavazatát árúba bocsátja és elfelejti azt a kötelességét, hogy választói jogát tisztán jobb lelkiismeretének szava szerint kedene gyakorolni. E lap, a mely léteiének czélját a kötelesség teljesítésben találja rövid pályafutása alatt is, már többször kikelt, valahányszor csak látta, hogy valakik a kötelességüket lábbal tiporják; összetörik, E szavak, ki tudja milyen megható élet történetét festik. Elhatároztam, hogy utánajárok a sir történetének. A temető-csősz csak annyi felvilágosítást adhatott, hogy mikor 30 évvel ezelőtt ide jött, a sir már akkor is roskatag volt, nem látott mellette soha senkit, úgy látszik, nincs senkije a benne nyugvónak s az öreg plébánostól hallotta, hogy a mellé a sir mellé senki mást temetni nem szabad, mert 50 évvel ezelőtt valaki megváltotta a sir számára a körülötte fekvő helyeket is. De hát a frisvirágok, miket néha-néha láttam ?! Most már nap-nap után, elrejtőzve, óra hoszszákon át vártam: ki lehet az, ki a sirt virágokkal díszíti. Egy-egy reggel újra ott találtam a virágokat. Ezeket valamely rejtélyes kéz éjjel hozhatja a sirhantra, mert reggel mindég üdék, frissek. A következő nap estéjén ott álltam, a sir mögött, az egyik öreg fűz háta megó bújva. A falu népe régen nyugvóra tért már, mély csend honol mindenütt, csak egy kis fülemile szált a fejem feletti galyra s elkezdte isteni dalait csattogtatni. A hold szende világa bübájyos fényt vetett a néma hantokra. Eegyszerre neszt hallok a sirhoz vezető úttal an avar közt, oda tekintek: egy galamb ősz ember közeledik a sir felé, úgy néz ki, oly öreg, oly roskatag, mint a kinek teste száz óv viharaival küzdött meg, a kiről leszedett a hosszú harcz húst, vért, tekintetet, erőt, mindent s csak a puszta lelket és életet hagyta meg. Lólekzetemet visszafojtva, várakoztam. Az öreg nehány lépéssel a sir előtt fuldokló zokogással térdre ereszkedett s igy csúszott térdein egészen a sirhoz, ott azután rávetette magát az omló porokra, átkarolta a korhadt kis keresztet s hoszszan, nagyon hoszszan beszólt hozzá valamit. A síroknak meg van a maga nyelve, melyet csak az ért, a ki értette a benne szunnyadót. Nem az a beszéd az, nem azok a szavak azok, miken mi élők beszélgetünk, az egy külön beszéd, külön nyelv, melyet csak két szív tudhat és érthet: az a melyik elporhadt már oda lenn a sir mélyében s az, a melyik ezt a porrá lett szivet a magáéba zárta. Egy lépésre voltam csak az öregtől, de semmit sem értettem meg beszédjéből. Most felkelt az öreg s végszavait megértettem: „bocsáss meg, miként ón is megbocsátottam neked.“ Kiléptem rejtekemből. Az öreg rám vetette ijesztő tekintetét, megrázta csörgő csontjait, dü*
