Halas és Kis-Kőrös, 1897. január-augusztus (2. évfolyam, 1-35. szám)

1897-05-09 / 19. szám

ró a közgyűlést 9 órakor megnyitván, Beváló Pál községi jegyző, felállott szólásra és a következő beszédet mondta: Tisztelt képviselő Testület!

A legszebb beszédnél is szebben hangzik д tett. Azok, a kik tanúi lehettek az 1897 évi márc. 25-én tartott képviselő testületi ülés azon jelenetének, a midőn tek. Sárkány József képviselő úr szót kérvén, — „ha Kiskőrös község képviselő testületé egy menedék házzal egybekötött községi kórházat állitana fel, én e jótékony célra Kiskőrösön lévő mintegy 50 hold u. n. maradvány földemet ajándékozom“ monda, — azt hiszem életüknek egyik szép és elfeled- hetlen pillanatát élték át.

Azon nemeslelkűség, emberbaráti és jótékonysági érzet, a mely az ember társai sorsát szivén viselő nemeslelkű férfiú községünk és képviselőtestületünk ezen díszes tagjának imént hangoztatott kijelentésében nyilvánult, csak a legnagyobb elismerés, hála és köszönet érzését óbresztheté a jelenvoltakban, nemkülönben azoknál, a kik erről hallomás utján szereztek tudomást s mennyivel fokozottabb mérvben azon szerencsétleneknél, a kik ma is érzik egy ilyen jótékonysági intézmény hiányát s annak megvalósulása által várják és remélik sorsuk és helyzetük jobbulását. Tisztelt Képviselő Testület! Mi a kik ügyeimmel kisérjük a napi eseményeket s látjuk a közer- kölcsiség bomlását, a szédelgést, a mások megrontására és tönkretételére irányuló ténykedéseket; a kik tapasztaljuk az önös- ségnek, magánérdeknek és az anyagiasságnak talán csak Róma elkorcsosulása idején észlelt jelenségéit: büszkék lehetünk arra, hogy Sárkány József urat magunkénak vallhatjuk. Őt, ki nagyszámú családtagjai dacára sem feledkezik meg a szenvedő emberiség sorsáról; a ki a saját szorgalma munkássága, takarékossága és becsületessége által és utján szerzett vagyona jövedelméпек nem kicsinylendő részét (a mióta őt ismerni csak szerencsések lehetünk) mindig a bánat enyhítésére, a sors által sújtottak felemelésére és a szerencsétlenek vigasztalására siet és törekszik fordítani.

Az imént kőrvonalozott indítványának és ajánlatának megtételénél is, mint mindenkor az önzetlen felebaráti szeretet vezérelte s nem az elismerés, köszönet, hála és tömjáneztetés iránti vágy, hanem kizárólag nemes lelkének sugalata ás parancsa késztető arra. És mi mégsem zárkózhatunk el méltó elitóltetés nélkül az alól, hogy i- ránta érzett tiszteletünknek, nagyrabecsülésünknek és örök hálánknak a késő utódok nevében is kifejezést ne adjunk. Kifejezést kell adni ebbeli érzetünknek és pedig nemcsak azzal, hogy humánus indítványát egy akarattal elfogadjuk, hanem és főleg azzal is, hogy nemes lelkének ezen nyilvánulásat meg is örökítsük. Indítványozom tehát,

1- ször. Mondja ki a t. képviselőtestület, hogy Sárkány József úrnak menedék kórházzal kapcsolatos községi kórház felállítása iránti indítványát egyhangúlag elfogadja.

2- szor. Ezzel összefüggóleg a legnagyobb elismerésénekl és hálájának nyilvánítása mellett elfogadja inditványozó úrnak ezen jótékony célra fölajánlott adományát.

3- szor. A felállítandó menedék és községi kórházat örök emlékezetéül az utódoknak Sárkány József menedék és községi kórháznak nevezi el.

4- i'zer. Ugyancsak az inditványozó és alapitó úr nevének megörökítése céljából, a létesítendő ezen jótékony intézethez vezető utcát az ő nevéről Sárkány József utcának nevezi el.

Ezen indítványt a képviselőtestület valamennyi tagja névszerinti szavazás mellett egyhangúlag nagy lelkesedéssel elfogadta s kebeléből egy szűkobb körű bizottságot jelölt ki, melynek tagjai dr. BerkoJakab, dit Sárkány János, Lábos Fe- rencz, Biró Bertalan, Beváló Pál és Szalay Imre jegjrzők és Pettkó József biró, kik mint menedék és kórházi bizottság működésüket megkezdették. Ezután adománzo- zó Sárkány József is felszólalt, buzdítva a képviselőket, hogy azoknak kiknek módjukban áll, támogassák a nemes közcélokat. Végül a képviselőtestület dr. Berkovics indítványára elhatározta, hogy mindkét beszédet szószerint a jegyzőkönyvében örökíti meg.

Gy. G.

A halasi szólókról.

Negyedéve, mióta állandó Iialassi lakos vagyok. A városnak csak főbb ut- czáit ismerem, inig a várost félkör a- lakban övedzö terjedelmes szőlőket majdnem parczelláként öszejártam.

De biz éu úgy jártam, mint a ki Rómában járt s iáját írni látott! Szőlőt, szeretem volna látni de biz azt alig alig találtain.

Mert váljon szellőnek nevezhetem' e azokat? Hol egyik tőke a másikat é- ri, s gyökereik örökös küzdelmet folytatnak a szomszéd tőkékkel egy kis tápanyagért. Mely táphiányt eléggé bizouyi- tanak sovány, vékony venyigéik, melyekről ugyan sohasem fog mézédes kövér» must csurogni, —- hanem csak káposz.álé, mely egresből sajtol tatot t.

Vagy tán a tömérdek buczkákbol égfelé meredező tőkenyakakra fogjam rá hogy szellő? Melyek Вiclmskoz esdenek szabáditásért, s kérve kérik szabadása meg őket azon csekély köteléktől — pár

HÓT volt akkor még az a nagy harang, I a melyik mikor megszólal, meghallani mesz- sze künn a határban, oda is kihal Iszik az 6 mormolása. Mikor a délibáb, ez я csodálatos piktor, tehéncsordát mázol a kopár homokmezőre s kihallszik a harang szava: meghallja ezt valami idegen ember, valami hegyes-dombos vidékről szalasztott, azt hiszi, hogy az valóságos tehénosorda, a me lyik homokot eszik, annak a csordának a nagyszarvú bikája tesz úgy . . . podig csak a halasi nagyharang. Mondom: hol volt akkor meg az a harang, hol volt az öntője . . . talán hajdú volt az ükapja valamelyik vármegyénél.

Ott a tornyon nagytarajú kokas állott. Szolid jószág : elnézte, hogy a piroslábú gólya fészket rakjon alája. békát, kígyót meg tudom is ón miféle csúnya állatokat hordjon oda a fiókáinak, oda a széntegyház tetejére. Franklin se élt akkor még. tehát valószínű, hogy villámhárító se volt a tornyon. De minek is az oda! Melyik bolond ember gyújtja föl a saját házát; az isten se csap hosszú, tüzes ostorával a saját házába. Furcsa is lenne az!

Hanem az még furcsább dolog, hogy mikor anno Domini 168á-et írtak, nemzetes Becsek János uramnak a ki akkor halasi tanító, vary helyesen szólván „domine magister“ volt, gyereke született. Hát mi fúr-: c;a van abban! Bárdos Benjamin uramnak I is született olyan élé re való kis fia, kész katona, puska, kard kell csak neki, pej ló

alája, meg csak nőnie kell egy.kicsit; olyan huszár lesz ő kelme 17-18 év múlva, mint a . . . pinty. Ha előbb születik, nem úgy lenne a históriában : „Buda visszavétetett a töröktől anno 1688“ ; egypár tizes számmal kisebb lenne a numerus : előbb lecsapta vol- »a ő a' csillogó félholdat Boldogasszony tornyáról s kizavarta volna a törököt oda, a hol a Balkán terpeszkedik, a hol szarva van a zúgó Bosporusnak.

De ilyen még nem történt magyar emberrel, hát még kunnal hogy történt volna: Becsek János uramnak gyereke született. Igen, ő neki, tulajdon. magának. Mert tudni való, nem volt ő feleséges ember, került minden asszonyi teremtést és mégis . . mégis.

. . Tavaszi reggel volt. A nap feldugta főjét arra kelet felé valamelyik nádasból, az ablak rozmarinbokrai között átbújt, egypár piros sugár, oda Becsek János uram fehér vánkosára я rózsát pingált oda. Rózsát, gyönyörű »«ép rózsát . . . nincs olyan a „mintakert“-beu.

Felnyitá pediglen magitfcer uram szo- mo két pilláját s majd megvakitotta az a szép piros rózsa. Oda nyúl hozzá s isten csodája : — elpityeredett a rózsa. Egy icin- ke-picinke kis leány volt, szőke hajú, rózsa ai'cú. Olyan, mint mikor csokorba kötik a tulipánt az árvalányhajjal.

S nagy lön ó kegyelmének a bámulása. ő neki gyereke van . . . asszony nélkül. Aztán hozzá még leány! Micsoda ellensége volt az, a ki ezt a csúfságot hozta a fejére. Egy német hadnagy volt szállva a másik szobájába, még hajnal előtt eltávozott. Elment a sereggel, a mely itt pihent, Lotliaringiai Károlyhoz, a ki Vise- grádot meg Váczot akarja visszavenni a turbános töröktől. Az csak nem hagyta itt . . már hogy is hagyhatta volna.

Valami nagy ellensége tehette; de mikor nincs ő neki ellensége. Akkor valami boszorkány, nem ! . . tündér hozta mesebeli Tündérország legszebb rózsafajáról.

Dühében eleinte a falhoz akarta csapni, ki hajítani az ablakon; do aztán eszébe jutott: milyen kemény a fal . . még megüti szegény a fejecskéjét, a vasrácsozat meg olyan sűrű az ablakon . . . nem fér ki a- zon még ez a kis jószág se.

De hát mit csináljon vele?! Míg ő ígyen töprenkedett, dühösködött; az a csipet teremtés .- . . mosolygott! az ő szemében, az ő arcára. A ki* vakmerő!

Ránézett csúnyán, megfenyegette az ökleivel. A kicsi meg szeppent, nem mosolygott, de pillanat múlva rangúit csak mosolygóra állt az a picike kis szája. Olyan volt az arca, mint tavaszszal az ég boltja, mikor apró felhők úszkálnak rajta s oda mennek fátyolnk a nap arcára. Ekkor ko- molylyá lesz az ég; de a mint elúszik a felhő, kipillant a nap, széttekint a kéklő ég tengerén: úgy csillog-villog . . . mosolyog,

Ezt már nem lehet kiállni: felnyalá- bolta a kicsinyke pólyát, megcsókolta benne azt a virágbimbót . . . aztán még mi-