Halas és Kis-Kőrös, 1897. január-augusztus (2. évfolyam, 1-35. szám)

1897-05-02 / 18. szám

II évfolyam.

!8 szám.

18Q7. vasárnap, május 2.

Társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap délben

.JJL'Hl A"L '■ 11 . 1 1 . 1 ,T—

........

Előfizetési ár: j

Egéaa erre

.................................8 kor.

Fiién* .......................................4 „

В kora

......................................2 „

Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos:

DÉKÁN! ÁRPÁD.

Társszerkesztő: SÁFÁR У GYULA. Szerkesztőség és kiadó hivatal HALASON, _____Nádor utca, Babó-féle házban.

HIRDETÉSI DIJAK:

Három hasábos péti1 «őrért . 8 kr.

kincstári illeték iniu..en hirdetés után 3') kr

Hivatalos hirdetések díja 1—100 szóig, kincs tári illetékkel együtt 1 fit 37 kr.

100 szón felül minden szó 1 krral száuiittatik

Nemzeti missziók.

A társadalomnak vannak olyan kötelességei, melyeknek teljesítése alól nem menti azt fel senki sem. A nemzeti irodalom fejlesztése, emelése, a kárvallottak segélyezése, az ügyefo- gyottak gyámolitása, az árvák neveltetése, ha azt az állam vagy a község nem teheti: a társadalomra vár.

Örökbecsüek a társadalmi úton létesített azon nemzeti alkotások, melyek egyikérői mintegy kötelességsze- rüleg óhajtok szólni. A nemzeti szobrok emelése nem utolsó kötelessége a magyar társadalomnak.

A magyar társadalom — sajnos — e tekintetben eddig nagyon keveset tehetett Erejének kilenc tizedrészét irodalmának, művészetének fejlesité- se, emelése veszi igénybe. Nemzetiségéért, nyelvéért folyton harcban voll e nemzet az utolsó 300 óv alatt.

A népvándorlás hozott hennánkét e szép hazába. És a népvándorlás u- toleó foszlányaitól nemcsak e hazát, hanem nyugat Európát is meg kellett

mentenünk. Akkor Kelet népe szorított bennünket, az ellen kellett a hont védeni; most Nyugat akar magába olvasztani, az ellen kell védekeznünk.

Harc volt a magyar élete a mióta Európába bejött, a mai napig mindig. Hol karddal, hol észszel, hol kitartással és szívóssággal kellett harcolnia.

Nem csoda, hogy a magyar társadalom nem tehetett annyit a közadakozás teién, mint a mennyit tenni kellett, mint a mennyit tenni akart volna.

De hát nemzeteknek ép úgy, mint az azt alkotó egyedeknek megvannak a maguk hibái és gyengeségei. Joggal vagy a nélkül, a magyar nemzetet is barátai és ellenségei egyaránt vádolták az úgynevezett faji hibákkal.

De a mily különböző volt az oldal, a hóimét a vádak elhangzottak, épp oly különböző volt az Ítélet, mely nemzetünk felett mondatott: ellenesei chavuinistának, a túlzásra hajlandónak, barátai toleránsnak túltürel- raesnek állították.

Azt hisszük bármily eltérők is a vélemények, ebben az egy pontban találkoztak a nézetek, mert e két tulajdona csakugyan megvan nemzetünknek, csakhogy minden elfogulatlan bíráló meg fogja engedni, hogy aszin- leg ellentétes, egymást kizárni látszó hajlam tulajdonképen a nemzet helyzetéből, összalkotásából kifolyó hazafias erény és a körülmények sugallta szükség.

Évszázadok hamisítatlan története s azon elvitázhatlan tény, hogy az országba bevándorlóit vagy betelepített idegen nemzetiségek bejövetelük idejétől kezdve egész a mai napig megtartották nyelvüket, viseletűket és faji szokásaikat, kétségtelenül igazolja, hogy a magyar nemzet türelmes a más nemzetiségek iránt.

De a mily türelmes mások iránt, ép oly és méltán chauvinista, ha nyelvét, legféltettebb kincsét támadják meg.

Voltak idők, midőn a nemzet, hogy a különböző fajok által behozott nyelvek tömkelegében ériukezési nyelTÁRCA.

Óvatosság.

A „Halas és Kiskö'üs“ részére irta: Keménvfi.

Egy fürge éneklő madár A vén operfa — ágra száll.

— Az én karomba, angyalom,

Te szálltál, édes — boldogan.

A fa, a lomb les és figyel:

A kis madár hogy’ énekel . . .

—- Szived oly lázasan dobog,

Én mostan arra hallgatok!

De lám! A hirtelen madár lm elrepült . . . más fára száll.

—- Ne nézd, ne nézd a madarat:

Ilyet tanulnod nem szabad!

Diákszerelmek.

Irta : Tausz Keresztély. *)

II.

Elmúlt egy év. A halasi diákok még most is kijártak estéuként a temető mellé sétálni, énekelni s még mindig szerelmesek voltak a vasúti kisasszonyokba. En azonban megváltoztam. Nem szerettem többé a vasútiakat. Csak nevettem pajtásaimat, ha verseket Írtak hozzájuk, a miért természetesen mind párbajozni akart velem.

Hanem azért — hadd képzelem visz- sza magam történetem idejébe! — nem halt ki kebelemből az érzelem! Oh nem! Sőt e- ró.sebben lobog szerelmem lángja, mint e- zelőtt. Szeretek egy 16 éves, szőke fejű, búzavirágszemű, szende angyalt, Erzsikét. Az ő kertje alatt van most az én sétáló helyem. Itt szoktam őt lesni esténként és ha; egy pillanatra láthatom, boldog vagyok . . . Boldog ám, de ez nekem nem elég! Több re vágyom . . .

*) Tragikus sorsot ért- ifjú irodalmi hagya tékából.

Óh, de két akadály van utamban: az örog urambátyám meg a kutyája. E két a- lak cliinai falként áll közöttünk. Hej! pedig kiolvastam én Erzsiké kék színeiből, hogy ő is szeret engem. Csak az van meg hátra, hogy meg is mondja. Do romélem, erre is lesz alkalom. —

Szép, holdvilágos este van, mint akkor, a mikor . . . Hiszen tudják már; mikor az a molnár meglőtte a szomszédja kutyáját. Elég az hozzá, hogy világos van, a- kár csak nappal. En újra Erzsiék kertje a- latt sétálok. Lesem az alkalmat, hogy láthassam, esetleg elszavalhassam neki szivem érzelmeit . . . De nini! az a veszett cerbe- ru, nem vicsorítja most rám a fogait onnan a kertből; az urambátyámat se látom, sőt nem is hallok egyetlen „terringettét“ sem. Valami jut eszembe, ha most ő maga volna és én Átmásznék a kerítésen, bemen- íiék és . . . Megtegyem ? Kissé veszélyes, mert ha mégis az uram . . . Ali! ő int felém az ablakból. Megj'ek, megyek, édesem ! — suttogom s egy, kettő: fönn va- yok a kerítésen. Most egy ugrás: lenn vagyok a kertben. Dobogó kebellel, tárt ka-