Halas és Kis-Kőrös, 1897. január-augusztus (2. évfolyam, 1-35. szám)
1897-08-15 / 33. szám
II-ik évfolyam 33. szám. 1897. vasárnap, augusztus 15. Társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap délben. Elfifizeté.i ár i Egész évre .........................4 frt, vagyis 8 kor. Félévre ..............................3 frt. „ 4 „ Negyedévre .........................1 frt. „ 2 „ Szerkesztőség és kiadóhivatal: HALASON. Nádor-utcza, Babd-féle házban. z Hazaszeretet. A héten ülték meg zsidó polgártársaink Jeruzsálem és a szent templom elpusztulásának évfordulóját a szokásos gyászdalok eléneklésével és — a buzgóbbak böjtöléssel. A felületesen gondolkozó azt mondaná : „Mi értelme van a 19-ik század végén az emancipáció és recepció boldog korszakában Jeruzsálem pusztulása telett keseregni ? Hiszen a zsidó már megtalálta hazáját, mely öt egyen- jogositott fiának tekinti és a melyben minden emberi és polgári jogokat élvez.“ De aki a zsidóság múltját jobban ismeri, aki e nép leikébe mélyebben bepillant, másképen vélekedik e felöl. Méltassuk csak figyelemre azon panaszos hangokat, melyeket a zsidók évszázadok óta hangoztatnak és azokból a hazaszeretet oly bensősége, a szülőföldhöz való ragaszkodás, a nemzet iránti rajongás oly megmérhetetlen mélysége szól, amely csudálatunkat kihívja. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : DÉKÁNI ÁRPÁD. Hirdetési dijak ■ Három hasábos petit sorért.....................8 kr. Kincstári illeték minden hirdetés után . 30 kr. Társszerkesztő : SAFÁRY GYULA. Egyes szám ára: 20 fillér. Hivatalos hirdetések dija 1 — 100 síéig, kincstári illetékkel együtt 1 frt 37 kr. 100 szén felül minden szó 1 krral számittatik. „Babilónia folyóinál — úgy dalolja a zsoltár — ültünk és sirtunk, megemlékezvén Uziónról. A fűzekre akgattuk hárfáinkat. Poroszlóink éneke lést, gunyolóink örvendezést kívántak tölünk. „Énekeljetek nekünk Czión dalaiból!“ De hogy énekeljük az Ur énekeit idegen földön ? Ha elfelejtelek Jeruzsálem, felejtsed el jobbomat! Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha nem emlékeznék reád.“ „Oh, bárha fejem viz-, szemeim könnyek forrása lenne, hogy éjjel-nappal sirathatnám népem halottjait.“ „Arcra borulnék földedre, átkarolnám bérceid s megcsókolnám porodat.“ „Nem esik jól nekem evés-ivás, midőn látom, hogy ebek . marcangolják oroszlánaidat, kerülöm a napfényt, nehogy lássam, amint hollók vájkálnak szent tetemeidben.“ így csak a leglelkesebb, hazaszeretet ihlette dalnok énekelhet. És a zsidó nép a középkor sötét századaiban, az üldöztetés és elnyomatás korszakában szive mélyéből az igaz gyász és szomorúság minden jeleivel énekelte ezen dalokat, vigaszt találván a panaszos énekek elsirásában és reményt merítve a jobb jövőben vetett hitéből. Most pedig, midőn az elnyomatás megszűnt, midőn a szabadság és egyenlőség napja a zsidónak is felsütütt, midőn ismét hazára lelt, mely őt édes gyermekének tekinti, az a zsidó, akinek a hazaszeretet vallásos dogmája, aki évszázadokon át siratta az elvesztett hazát, ne csüggne szivének minden dobbanásával, keblének minden lehel- letével azon földön, melyen bölcsője ringott és melyben atyáinak tetemei porlanak ? Nem, az józan észszel ég igaz ítélettel fel nem tehető. A gyászénekek elmondása, a múltak visszaidé- zése azon tanulságot nyújtja, hogy valamint a régi zsidók rajongásig szerették hazájukat és sok, sok vért áldoztak érte, mai utódaik se legyenek hátrább ezen erényben, mely most kétszeres kötelességük. Miért mondjuk el mindezt ? >> i" Oh, hogy mért szerettem !... Ha szivünk szeret boldogan : Előtte fényözönbe’ van Az ég, föld: az egész világ. Minden tövis egy-egy virág, Sötét éjjel: fényes nappal, Minden ördög egy-egy angyal. . . . Oh, hogy mért szerettem! De szivünk ha fáj, ha szenved: Előtte a mindenséget Mély sötétség borítja el. A virág rakva tövissel, Fényes nappal: sötét éjfél, Angyalban is ördögöt vél. ... Oh, hogy mért szerettem! A költő útja. — Emlékezés Kerényire. — Zajg a hullám, reng a sajka, Magyar költő utaz' rajta, Uly szomorú, bús a képe, Zúgó vihar a szivébe’. Megy a hajó, tovább mégyen, Köny a költő két szemében, Merre csak néz : puszta tenger . . . Messze bámul könyes szemmel. S im’ mint távol — messze bámul. Hajó tűn’ a láthatárral, Oda megy, hol szép hazája: Márványvizü Adriára. . . . Tán jó lenne visszamenni Hazájába ? !... semmi, semmi! Nem nézhetné, hogyan szenved, Mint dobnak rá piszkot, szennyet. Nem nézhetné el hidegen, Mint parancsol ott idegen Csörgő bilincs, könyes szemek, Élő halott magyar nemzet. Amerika szabad tere Elfelejtet mindent vele, S ott talán majd megtalálja, Mit nem adhat rab hazája. * * , * Es megkapta, megtalálta, Beteljesült lelke álma, Rátalált a balzsam-irra .... Csendes sírba. Mosgay Gyula. A virágokról. Milyen csodálatosan változó is az ember természete! Ma ezt szereti, holnap már azt. Ma még ezért lelkesedik, holnap már azért. Ma még örül ennek s holnap már önmaga csodálkozik a fölött: hogyan is örülhetett annak ! ? . . . Mikor kicsiny gyermek valék, úgyszólván irtóztam a virágoktól. Hogy miért, arra egyáltalán nem vagyok képes felelni. Talán daczból, talán valami más okból, — nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a virágot, lett légyen az bármilyen szép is, soha még csak látni se szerettem. Pedig olyan gyönyörű kert van a házunk előtt, hogy szinte párját ritkítja. A virágágyak egész sei ege van egymás mellett s ezek a virágágyak úgyszólván borítva vannak a szebbnél szebb virágokkal. Tavasszal az ibolya kéklő virága áraszt bóditó illatot, nyáron át, a virágnyilás igazi idejében, a mindenféle színben pompázó rózsák, a százszor szép, a netelejtg, a rezeda, a jázmin, a fehér, lila, kék, rózsaszín, veres violák, a szegfűk s a még tudj’ Isten hányféle virágok gyönyörködtetik a szemet. Igazán nagyszerű látványt nyújtanak ezek a virágok s azt hinné az ember, hogy bárait is egy pillanat alatt hatalmukba ejtenek. Pedig nem igy van. Az emberiségnek egy meglehetősen tekintélyes százaléka állítja erősen magáról, hogy nem szereti a virágokat. Nem tudom: mi lehet ennek az oka, de azt hiszem, hogy ők maguk sem tudják okadatolni a virágokkal szemben mutatott közönyüket. Különben : De gustibus non est disputandum ! Elég az hozzá, hogy kicsiny koromban
