Halas és Kis-Kőrös, 1896 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1896-10-18 / 25. szám
I. évfolyam. 25. szám. 1896. vasárnap, október 18. Társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre.....................................8 kor. Félévre..........................................4 „ 3 hóra ..........................................2 „ Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: DÉKÁNI ÁRPÁD. Társszerkesztő: SAFÁRY GYULA. Szerkesztőség és kiadó hivatal HALASOK, ______Nádor utca, Babó-féle házban. HIRDETÉSI DIJAK! * Három hasábos petit-sorért . . 8 kr. Kincstári illeték minden hirdetés után 30 kr Hivatalos hirdetések díja 1—100 szóin;, kincs tári illetékkel együtt 1 írt'37 kr. 100 szón felül minden szó 1 krral számittatik Színház és közönség. Fölöslegesnek tartjuk e helyen részletesen tárgyalni azon sokoldalú hasznot a melyet a színház illetőleg színdarabok látása hallása Iá:óra, hallgatóra gyakorol. Fölöslegesnek tartjuk részletezni, menyire művel menynyire tanit, az Ízlést mennyire finomítja, s különösen a dráma ismert szabályai alapján észrevétlenül az o- koskodás folytonosságát, annak egyöntetűvé válását mennyire szabályozza. Fölösleges fölsorolnunk azt is, hogy minő nemzeti missziót t з1- jesit a színház, terjesztve ország szerte a hazaszeretet eszméit s terjesztve mindenfelé a magyar nyelv e haza nyelvének ismeretét. Az elmondottakon kívül azonban nem titkolhatjuk el azt sem, hogy a vidéki színészetnek is meg vannak a maga árny oldalai. Nagyobb tömegekben ке1щ?к, szállnak egyik városból a másikba a társulatok, ez s azon körülmény, hogy mondhatni munká- * Ijuk dolguk olyan, mely nagy mérvű ideg megfeszítéssel jár a színészek valódi, a szó legszorosabb értelmében vett b о é m életet élnek, a mely szó ha nem is egészen a cigány kifejezést jelenti, de nagyon közel áll hozzá. E vándor, könyelmü életmódot magukba szíva, a holnapra legtöbben nem is gondolva élik világukat, úgy a mint nekik legjobban látszik és tetszik, s elvitázhatatlanul a világukon kívül álló olyan egyénekre is kik velük érintkeznek többé kevésbbé rányomják a boem-ség pajkos bélyegét, a mit, — mivel megvan a maga bája, méze, — letörölni szerfölött nehéz. Sok tekintetben ártalmas a képzelgésre hajló fiatal agyra is. Utópikus ábrándokat, utolérhetlen képeket kelt, s megnem értett színdarabok, mint ugyanilyen regények, egészen ferde irányba terelhetik az amúgy normálisan fejlődő zsenge agyat. Ilyen s hasonló hasznokat és károkat számtalan mennyiségben tudnánk elősorolni, de mivel emberi kötelességünk a mérleg azon serpenyőjét lenyomni, melyben a hasznok foglalják el a helyet; módot és utat kell keresnünk, a melylyel a károkat a haszonjavára elenyésztessük, eltüntessük, utat a melyen azt elérhessük. Ez utak nem egyszerit gyalogösvények, a melyek falukon, mezőkön kanyarulnak végig, hanem hatalmas országosak, melyek az ország határait kötik össze s keresztül kasul hálózzák az országot, vagy is világosan szólva az egész ország vidéki színészetére vonatkoznak. Egyik fő útnak tekintjük e mérleg serpenyőjének lenyomhatására a színészek egzisztenciájának minél szolidabb, helyesebben szólva határozottan biztos alapra való helyezését. Mert ha van mire támoszkodnia a színésznek, nincs kitéve oly végtelen, a sors és mások szeszélyétől függő eshetőségeknek s ebből folyó hányattatásnak; akkor minden esetre veszíteni fog -— a különben vele járó, — Ä kaczórhoz. — A búr, ha túlfeszítik, elszakad; A szív, ha elcsigázzák, meghasad; A láng, ha szítják, mindig jobban ég — De, ha nem őrzik, megemészti még .Azt is, kinek létét köszönheti . . . A szerelem tüze, bár isteui; Ha nem vigyázol rá, rombol s emészt, Halálra gyötii a szivet s az észt . . . Szerelmem, yégtelen szerelmem! * * * Maradjon hát medrében a folyó, Maradjon szivein élő, lángoló; Ne rejts párnámba még töviseket; — Hozzád úgyis göröngyös út vezet, Ne semmisíts meg, kínzóm a ki vagy! Ne ejts kétségbe, adj hú szivet, adj! . . Nem akarod, hogy boldogok legyünk ? Pedig csak egy kell még ahoz nekünk: Szerelmed, végtelen szerelmed! Kondor István. 4-2.592 szsrzö. — Egy kis sziniiázi elmélkedés. — A legutolsó országos népszámlálás alkalmával annyi színpadi szerzőt számláltak össze Magyarországon, a mennyit e sorok élére bigyesztettem. Egy fia-szerzővel sem kevesebbet. De minthogy a legutolsó népszámlálás óta már hat esztendő telt el, feltehető, hogy ez a szép szám még meg szaporodott, s ez idő szerint annyi dráma-, szinmú-, vígjáték- és bobózatiró van az é- I des magyar hazában, mint talán a világon sehol másutt. A számukat, persze, — a legközelebbi népszámlálásig legalább, — nem lehet egész precizitással megmondani, mert a magyar színpadi szerzők legtöbbje — titkos! * Beszéljünk tehát egyelőre a nem titkosakról. És itt aztán önkénytelenül elmegy az embernek a kedre az élcelődéstől, az eredeti vígjátékok és bohózatok nagyon — komolyan hangolják az embert. A napokban egy szinbázi emberrel beszeltem, a ki ott mozog a deszkákon s szép egy pár tucat mindenféle rendű és rangú darabon végigbázasodott, végigfel- sült, vagy végigepizódoskodott, a mai eredeti színpadi irodalomról lévén szó, azt mondta: — Azt kell hinnem, hogy a magyar embernek nincs a vérében a darabirás. Kém született rá! Az én színészem talán túlságosan sötéten nézi a dolgot, de egy kétségtelen, hogy az utóbbi esztendők színpadi termése közt akárhány olyan darab volt, a mely a- karatlanul is a fentebbi sötétvérü konklúzióra jutatja az embert. Az Akadémia és egyéb színpadi pályázatok babérai valóságos élcelődés tárgyai lettek nálunk, sajnos, a — pályanyertes darabok miatt s akárhányszor hallani az irói körökben ilyen dialógust: — Nem pályázói az idén a Teleky- dij ra ? — Isten ments ! Még meg találnám nyerni! Milyen blamázs! Kritikus-körökben pedig igy ólcelőd- nek egyes premiére-k előtt: — Nem ballot valamit X darabjáról? — Nem, de már előre is bizonyos,
