Halas és Kis-Kőrös, 1896 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1896-09-27 / 22. szám
Egyiknél a bizalmatlanság az a- kadály, másiknál a vagyonérti küzdés, harmadiknál a terhes családi körülmények, ott annál az irigység, ar- réb annál a kicsinyes bosszú, sőt még föltaláljuk a lustaságot és sok más gyöngeséget. És hiába kutatunk nincs és nincs, sajnos nem is igen remélhetünk, mert a tehetségek menekülnek és értékesítik tehetségüket ott a hol azt jobban méltányolják is. Jajgatunk, hogy városaink nem mennek előre, igen, mert nincs a ki a fáklyát fenn hordja, sírunk, hogy nincs társadalmi életünk, igen mert nincs a ki megteremtse és vezesse azt. Sopánkodunk, hogy itt is ott is sok a baj, nagy a teher, millió a visszaélés, igen mert nincs a ki gyógyítsa, nincs a ki lesegitse, s nincs a ki a visszaélőkre hatalmas tenyerével lecsapjon. Ilyen ember kellene nekünk s hogy nincs ez a mi legnagyobb b a j u ti k. Szomorú szüret. Máskor, az előtti években ilyenkor tudtuk már, hogy mikor lesz a szüret, most még híre sincs annak. Minek is ! ? Máskor ez idő tájt a szőlőkkel fedett buckák zajosak voltak, vigan csengett a szőlőbe járók kelők kacaja, zengett itt is ott is az ének, esténként nagyokat durrant a pisztoly, égfeló szállott a krumpliba szürkéit zsarátnok. Most minden csöndes. Szomorú némaság ül a szőlők felett. A szüret szóra fájó, gunv mosoly jön az ajkokra, még nevét sem jó emlegetni, hát Azt rebesgették a faluházánál, hogy valami paraszt leány szúrt neki szemet. Kellett is valami igaznak lenni a dologban, mert gyakran lehetett látni a kis jegyzőt, a mint végig sétált a nagy utcán, ki a felvégre, a hol a Gondár András háza állott. Az árvák atyja, Varjas uram, a ki igen szemfüles ember volt, régen észrevette, hogy valahányszor Gondár András adót fizetni vagy más baj miatt a községházánál járt, a kis jegyző mindig olyan szívesen igazította el minden ügyét-baját. Bizonyosan a leányán akadt meg a szeme. Meg is akadhatott Gondár Lidin akárkinek a szeme. Egészen olyan volt mint a nótában van: kökónyszemii, barna kislány. Hanem azokhoz a kökényszemekhez más is tartotta a jussát. Nyilas János a hetyke gulyásbojtár, minden vasárnap este hazajött a dömöndi pusztáról s mindig ott várta Gondár Lidi a kis kapuban. De mikor meghallotta a bojtár, hogy azok a kék szemek nem csak ő reá tudnak olyan szépen nézni, azt mondta Antal bácsinak : — Mondja meg annak a kis jegyzőnek, hogy ne nagyon járogasson a felvégre, mert ha össze hoz bennünket a rósz szerencse. egyikünk ott hagyja a fogát. Össze is szidta Antal bácsi, hogy tamég az ez alkalommal járó vigasságokat, mulatságokat. Járnak kelnek most is a szőlők között, de nem úgy mint azelőtt] kocsikat is lehet látni hordókkal kosarakkal, de nem oly rakottan, nem oly értékesen mint tavaly ilyenkor. Csüggedt fejjel, fájó érzéssel hordják haza a szőlőtulajdonosok, a gazdák és cselédjeik a szétrongyolt, jégverte fürtöket, melyeken a sebes kocsányon alig található nehány forradásokkal telt szem. Hová hordják ? ! Piacra ? ! Kiveszi meg ? Bort csináljon belőle ?! Ki issza meg? És leginkább megérzi a csapást a legszegényebb osztály, a mely összes reménységét a szépnek Ígérkező termésbe helyezte. Abból remélte adóját fizethetni, abból adósságát törleszteni, abból fiát, lányát iskoláztatni, ruhára is telt volna, fűteni valóra is és most vége. Most érzik való nagyságában csak a csapás. Mit tegyen. Az adóért egzekválják, az adósságért bepörölik, a gyerekeket iskoláztatni kell, mert ha nem megbüntetik, fűteni való is kell, ruha is, mit csináljunk?! mit csináljunk ? . . . . nincs más mód, mint el kell adni a szőlőt annál is inkább, mert a disznócskák is eldöglöttek. Nehezére esik a szegénynek megválni egyetlen birtokától, de kényszerül, még pedig olcsón kell adnia, mert sok az eladó szőlő, ára e miatt nincs. A szőlő árából kihúzza a telet talán másikat is vesz, de sokkal kisebbet, melynek jövedelméből, még az adóját sem fizetheti, nem hogy sok más kiadását fedezhesse. Csüggedt fejjel haladnak útjukon tova, hazafolé s irigykedve gondolnak Vadkertre, a honnan a gyümölcs “kereskedők nem győzik hordani a piacokra a szebbnél szebb gyümölcsöt. Irigykednek, de az irigység nem tart soká, mert eszükbe jut hogy a szomszéd községet elégszer meglátogatta a múltban a sors csapása, különösen a jég, s e miatt az irigység átváltozik felebarátunk iránti jóakaró örömmé. Borzasztón szomorú e szüret különösen a szegényre; de ne essünk kétségbe. Első sorban adjunk hálát az égnek, hogy megtartott bennünket, megtartotta családunkat s mindnyájunk egészségét. Másodszor keressük az okot, hogy miért érdemeltük a sorstól e kemény csapást s ha bűnünk van, a miért ezt kellett szenvednünk javuljunk meg. Harmadszor ujult erővel dolgozunk. Munka van, ne essünk kétségbe kétszeres erővel dolgozzunk. A szorgalmas embert megvédi az Isten, mert a ki tisztességben dolgozik az ő kedvére cselekszik. így talán a jövő évben nem lesz oly szomorú a szüretünk. JL Válasz egy iparos inas panaszára. Tekintetes Szerkesztő úr! Nagyon kérem, szíveskedjék ezen kis közleménynek b. lapjában helyet adni. Kedves barátom! Olvastam a „Halas és Kis-Kőrös“ múlt heti számában Tekintetes szerkesztő lírhoz intézett leveledet, melyben oly elkeseredetten panaszkodol, hogy szintén már lát az ember, a mint két mankóra támaszkodva járod be a város utcáit. Azt böngésztem ki a leveledből, hogy neked az iskolai padok ellen van kifogásod és attól félsz, hogy összezsugorodó], ha még tovább is azokban az apró padokban kell ülnöd. Állításod szerint nem régen vagy inas, én pedig, —• ha jól gyanítok, — úgy tudom, hogy te vén inas vagy már; te bizonyosan valami „palotában“ kényelmes támlásszékekben növekedtél, azért ijedtél meg az apró padoktól; ne félj édes barátom, én két évig ültem azokban a padokban mint inas, és Istennek legyen hála semmi bajom sincs; úgy tudom, hogy azok az inasok is kik velem együtt jártak és járnak is, mind egészségesek. A múlt h é ten láttam a Csete Józsi komát, aki már 21 éves, a múlt évben is azokban a padokban ült, és mégis olyan keményen lépett, olyan egyenes testtartása volt, hogy ha a sorozó tiszt urak most látták volna rögtön azt mondták volna rá, hogy „alkalmas “ Bizony édes barátom való az, hogy az iskolai padok, — bár mekkorák legyenek is azok, — nem olyan kényelmesek, mint a „palotában“ a támlásszékek, de hát azok a padok nem is felnőttek számára készültek; mi közöttünk pedig nem csak 16- 18 évesek, hanem 24—26 évesek is vannak, sót az is megtörtént már, hogy 28 éves család apa ült benne, mint inas. Lehetetlen tehát az, hogy a mi számunkra, kik a hányán vagyunk annyi évesek vagyunk, valami nagyon kényelmes padokat készítsenek, mert akkor minden inas részére külön padot kellene csináltatni. Igaz továbbá az is, hogy mestereinknél nem részesülünk olyan kényelemben, mint édes anyánk ölében, de hát ennek igy kell lenni, mert hát „mért nem lettünk püspökök“ Hogy pedig egyik-másik inast a mestere körül szokott néha valamivel puhítani, annak bizonyosan az az oka, hogy nem enT Ián azt gondolja, hogy a „jegyző úr“ szemet vet az ő szeretőjére. Nem is mondta meg a kis jegyzőnek, 5 hogy mivel fenyegeti az a paraszt. Pedig , ki tudja, ha megmondta volna, talán arra- se megy többé Fodor Géza. — Szombaton este történt. Már nóta is van róla : i Szombat este nyolcat ütöttj az óra,- Gondár Lidi kiállott a kapuba. Fordulj t vissza, ne menj arra kis jegyző .... Csak valaki mondta volna neki! De- odament. Ott üldögéltek a lánynyal a kis pádon, mikor egyszerre előttük termet Nyii las János. — Jó estét! köszönt s nagyot ütött bun- kos botja végivel a földre. Gondár Lidi t ijedten szaladt be a házba s remegve hall- • gáttá, hogy mi történik odakün ................ 3 Másnap reggel halva találták a kis jegy- 3 zőt Gondárék előtt. Zádory Etel kárörvendve fogadta a- hirt. r — Megkapta, a mit kereset. Nyilas János már az ötödik eszten- 1 dőt tölti. Gondár Lidi vacogva húzza a dunnát fejéi'e, a mikor éjszakánként dalol- ) nak a legények: > Szomorún csörg nehéz vasa a rabnak Maradhatsz már Gondát Lidi magadnak. \ Fülüp Sándor.
