Halas és Kis-Kőrös, 1896 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1896-06-28 / 9. szám
látogatókból lesznek aztán többnyire! a modern szociálisták. A szorgalmas és jövőbe néző munkás minden időben talál magának munkát. A piacokon keveset időzik j Nem kiabál, nem türelmetlenkedik, ember társait nem bölonditja. Munkája I megérdemlett béréért lankadatlanul dől- j gozik. Családjának él. Tud örülni, lelkesedni. A jó munkás jó családapa is. \ A mi jó érzésű napszámosaink még ■azt is szégyenük, ha a feleségeik dolgoznak ; azt mondják, hogy elbírnak ■ők egy asszonyt vagy egy családot tartani. Ezt a felfogást ilb-yan nem tartjuk helyesnek, mert bizony az asszony is foglalkozhatik ám 2—3 malackának a hizlalásával, vagy 50—60 drb baromfinak a nevelésével, vagy eljárhat köny- nyebb gazdasági és szőlészeti munkákra, vagy mosni, vasalni stb. Ezer féle útja módja van a paraszt asszony foglalkozásának s pénzkeresésének. Ez alatt pedig a nagyobbacska testvér vagy az öreg szüle a kis gyermekeket dajkálja. És ha kettőjük keresményét összeteszik: mégis csak nagyobb lesz igy a haladás. A dolgot pedig ma már senkinek sem szabad szégyenleni. A modern szociálista munkás ellentéte az önállóságra törekvő jó munkásnak. Oc a házas élet szentsége sem üdvözli ; nem kell neki se nemzet, se haza, sem Jsten, sem ember. Hogy Istenre nincs szükségük : fényes bizonyságát adta ennek valamelyik vasárnap egyik főkolomposuk, midőn ezt az egbe kiáltó őrült jelszót hangoztatta : «Le az istennel, fel a napszámmal» ! S hogy az ember is csak féreg előttük : beigazolták ezt is a múlt hét egyik reggelén, midőn a munkás fogadás alkalmával egy tisztességes gazdaembert, ki a vidéki munkásokat akarta megfogadni tettleg bántalmaztak : megtaszigáltak. Oh isteni szociálizmus, ide lyukad ■ki a te sokak által magasztalt ideális nagyszerűséged ! Hát a vidéki ember nem ember ? Annak élni sem szabad ? ! Tiszteljük a halasi szociálizmus Telséges tanait! Mindezekhez pedig egyéb szavunk nincs, csakhogy sajnáljuk az istenta- gadásra vetemedett elmének elhomá- lyosulását és rosszul esik majd látnunk, mikor kényszer zubbonyba jut a szerencsétlen. A józan eszü nép pedig magától is tud őrizkedni az Istent ragadó elmeszegényektöl. CSARNOK. * ÜST sh. s ez éj. (Föl у tatás.) És a többi is, mind jóakarók, a kik pár órával előbb, az esküvő után forró csókkal, könnyező szemekkel kivántak áldást, boldogságot a szép menyasszonynak, most összebújtak, összesúgtak, s egynek sem volt szava, mely a beteg asszony pártján lett volna. A föleszmólt Saroltát anyja, férje s bizalmasnak vélt szobalánya kisérték szobájába. A grófné Káhorit a vendégekhez küldte s ő maga is, midőn látta, hogy lányának komolyabb baja nincs, háziasszonyi tisztét teljesitendő, a már távozni készülő vendégekhez sietett. Sarolta maga maradt a szobaleánynyal. Kezdetben szótlanul bámult maga elé, majd hirtelen különös bizar eszméje támadva, a körülötte forgolódó szobaleányhoz fordult. — Terka! — igy szólt a leányhoz — volt-e magának szeretője ?! — De grófnő! — szemérmeteskedék amaz. — Tudni akarom .... értil . . . . szóljon gyorsan, volt-e ? — Istenem, grófnő ! ilyen kérdés ... mit szóljak ... én igazán restellem. — Ne resteljen semmit, — szólt a grófnő egész határozott, elszánt hangon, — ha nem mondja meg, vagy ha észre veszem, hogy hazudik, jegyezze jól meg magának, azonnal pakkolhat és mehet oda, a hová tetszik. . . . Vigyázzon azért magára és mondja meg őszintén a valót: volt-e magának szeretője ? — Ha muszáj, istenneki, megmondom, hát bizony volt is, meg van is. — Szokott vele találkozni ? — Oh, kezeit csókolom, nagy ritkán. — Mikor? — Mikor hetenkénti szabadságom van. — És négy szemközt is marad vele ? — Kérem komtesz, nagyon ritkán. — És olyankor beszélgetni szoktak ? — Igenis. — Miről? — Bizony csak arról, a mi legutolsó találkozásunk óta történt. — És egyebet nem csinálnak, csak beszélgetnek ? — De ... de igen . . . — Mit no . . . siessen. ■— Kérem némelykor meg is ölel. — S aztán ? ■— Azután . . . egyetlen egyszer — de szavamra mondom csak egyszer, egyetlen egyszer meg is csókolt. A grófnő iszonyodva gondolt azon pillanatra, midőn ő neki is meg kell csókolnia azt, a kit annyira utált, gyűlölt férjét. Kevés gondolkozás után folytatá : Képzelje most Terka azt, hogy én vagyok kedvesse . . . Jöjjön ide mellém és mutassa meg, mint ölelte meg magát!... —- Megbolondult ez az asszony — gondolá magában a szobalány. — De, grófnő — mentegetőzött hangosan. — Akarom — feleié Sarolta ridegen. A lánynak mit volt mit tenni, oda ment úrnője mellé, kezdetben gyöngéden cirógatni kezdte, majd ölelgetni, későbben a pajkos leánynak tetszve a különös helyzet, csupa csintalanságból asszonyával egész dulakodást kezdett. —■ Most, azt mutassa meg, mint csó- kolóztak — szólt a grófnő. A szobalány nem sokat kérette magát, Káhorinénak előbb kezeit kezdte csókolni, majd nyakát, karját, fülét, arcát csókolta össze vissza . . . — Jó éjt! ... jó éjt! . .. hangzott kivülről a távozók ajkáról . . . — Siessen — sürgette Káhoriné a leányt. A szemtelen szobalány teljes arcátlansággal kezdte fogdosni úrnőjét, miié az fölugrott helyéről s ellöké magától a felbátorított tolakodót. — Jó éjt! ... jó éjt! — halszott egyre kivülről. — Azt nem is kell kívánni — szólt közbe egy borízű hang — úgy is meg lesz . . . — Most pedig pusztuljon — kiáltott Sarolta a szobalányra. Az pedig elég szemtelen és gúnyos mosollyal kívánt jó éjszakát úrnőjének s távozott. Sarolta megtudta azt, a mit tudni akart. Ő a határt kereste, meddig lehet, meddig akart férjéé lenni. Erős elhatározás vert gyökeret lelkében. Inkább kész lett volna el hagyni e házat, szülőházát, I mint sem ez elhatározását megszegje, mint a határt, melyet férje és ő közötte vont, átlépje. (Folyt, köv.) tt Nőkről a nőknek. (Összeszedve jelesebb írók műveiből.) A nők eredendő bűne az uralomvágy. A nő csak annyira és addig hatalmas, a mennyire és a meddig tetszeni képes. Az Évákkal ma is elhitetné egy jó nyelvű kígyó, hogy egy harapás tiltott alma Istenné teszi. Kár, hogy az okos Adámok ma sem tudnának ellentállani a gyarló nő rábeszélésének. A nő mindent remél, mindent kivan, mindent akar, és pedig egyszerre. A férfi jelszava: vagy-vagy ! a nőé: szintúgy — mint. A férfi a komor föld, a nő a derült ég. A nők nem igen értenek a lovakhoz, de ahhoz igen, hogy minket lóvá tegyenek. A házasság első évében fejeződik be a nő nevelése. A nők kerülik a szerelmet, mégis rátalálnak, a férfiak keresik s mégsem találnak rá. Furcsa, hogy a férfiak ostromolják a nőket és mégis a nők hódítanak. A nő veszítette el a paradicsomot, de a nő adja is vissza. A nők kitűnő csillagvizsgálók a tisztigalléron. A leány költemény, az asszony re- I gény, az anyós — tragédia. A szerelemben legnagyobb együgyű- ség az, ha okosak akarunk maradni. Egy női mosolyban gyakran több ékesszólás van, mint Ciceró valamennyi beszédében. A mire egy nő nem képes rávenni egy férfit, arra nem veszi rá a világon senki* Ha a szerelem bilincs, akkor a házasság fegyház. Ha a nő szeret szivét veszti el, a szegény férfiak ezen felül a fejüket is.
