Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-06-07 / 23. szám
Második évfolyam. 23. szám. Halas, 1891. Junius 7. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjeleli minden vasárnap. TÁBSADAL1I HETILAP HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 1 frt, fél évre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttór: 3 hasábos petit sor 10 kr. A katholikusokhoz. (E sorokat úgy adjuk, a mint vettük; a megjegyzéseket gondolja el kiki magának.) Azt hiszem, hogy e lap czélja közügyeket megbeszélni; ha már most valami megérdemli a „közügy“ nevezetet: úgy első sorban mindenesetre a művelődés ügye az, melylyel én ez első felszólalásomban foglalkozni kivánok. A köz- művelődésnek nyilvános intézményei pedig nálunk az iskolák. Ezek közt első helyen áll a főgimnázium. Igaz ugyan, hogy ez az intézet közönségesen „református gimnáziumnak1* neveződik: mindazonáltal nemcsak kizárólag református, hanem halasi gimnázium az. Közhasznú működése az egész városban mindenkinek javára van, a ki azt igénybe venni óhajtja, és anyagi erejével meghívja. Mert, fájdalom, ettől is igen sok függ. Sok szép tehetség marad parlagon épen a miatt, mert szülőiknek nincs meg a kellő anyagi jólétök ahhoz, hogy őket az elemi iskolákon túl is tovább képezhessék. Gimnazista gyereknek már tisztességesebb ruhában kell járnia. Osztályról osztályra több és drágább a könyv. Mindenek előtt pedig a beiratkozási és tandijat kell kiizzadni, ami pedig nem épen tréfa dolog, például egy szegény pápista emberre nézve, ha meggondoljuk, hogy milyen A „КТШ-HALAS“ TÁRCZiJA. Hogy nem lettem én író. Holott kutya-bagosi algiinnázista koromban is már mindenki azzal hizelgett az én, — pedig akkor még csak épen hogy sarjadzásnak indult csira talentumomnak: „Légy te iró!“ — Azóta is valamennyi iskola-társam, ha a véletlen össze-hozza velem, egész megíitődve kérdi: —Hogy nem lettél te még mostanáig sem hírneves iró? Te a mi algimnáziumi önképzőkörünknek első stylisztája! Igaz is, hogy a mikor még csak pusztán mondatokat tanultunk fabrikálni, már akkor sem tudtam akármi közönséges kifejezésekkel beérni. —■ Teszem fel ezt a mondatot: „A fecske szénával bélelt sár fészket rak fiainak,“ —legalább is ilykóppen siettem költőibb formába öltöztetni: „Az éledő kikelet verőfényes napjainak csicsergő előhírnöke, a esapongva szállongó vil- lás-farku fecske-madár, menta-illattól fűszeres selyem-lágy szénával dagadó vánkosokként puhán pelylicit biztos ments-várat alkot aranyos esőröcskéikkel csipogva fityíirikkellő féltett kicsinyeinek. .Mikor felolvastam az efajta erőtől duzza- tag mondatokat a proíeszszorom előtt, háromszor is elismételtette velem, hogy , megtudja érteni: mit is akarok velük mondani. Épen azért nagyon szépeknek találta. Nem is bijt máskép mint ezen a beczózett néven : — Te kis poéta! horribilis magasra: évenként 24 forintra van szabva. Igaz ugyan, hogy mi közülünk kat- holikusok közül — fájdalom és szégyen megvallani! — nagyon sokan még az elemi iskolába is csak kötélen huzatjuk, sőt még a maguk világos haszna és a törvény határozott rendelése ellenére még igy kénytelen kelletlen se igen járatják gyermekeiket, mindazonáltal akadna és évről-évre gyarapodna mi közöttünk is azoknak száma, a kik a magasabb műveltség forrására is leállítanának. Ideje is volna már. Szükség is volna rá, ha egyébből nem, hát — hiúságból. Mert az már mégis csak viszás dolog, ámbár jelenlegi egyházi elöljáróinkkal teljesen meg vagyunk is elégedve, —hogy papjaink, tanitóink közül csak elvétve ha akad egy ember, a ki a mi édes inaink, a halasi katholikusok közül való volna, inig ellenben helybeli református atyánkfiái — a kik pedig lélekszámban és általános vagyoni erőben immár alig állanak valamivel fölöttünk — nemcsak- hogy egyházukat, iskoláikat látják el itt szülött hitsorsosaikkal, hanem a világi közügyek vezetésére fennálló helyek is nagyobbára az ő soraikból töltetnek be, sőt messzi idegen városoknak is juttatnak neves, talentumos férfiakat. Mi pedig, ha a harangozó magas állásához egy kissé magasabb képesítés is szükségeltetnék — Hogy pedig ez a bennem korán felismert zseni fejlődésében valahogy gátra ne akadjon, megengedte, hogy holmi számtani, mértani, fizikai leczkék prózaiságával ón ne sokat vesződjem ; mert ezek a száraz dolgok még letalálják nyűgözni bennem a költészet magas szárnyalásának szabad röptét. — Oly meggyőzőleg hatottak rám ezek a jó tanácsok, hogy legelső dolgom lett: valamennyi könyvet sarokba vetni. De mi is lett volna belőlem, ha még én is nyomorult silabizálással ölöm el magamban az, ihlet magasztosságát? Tán épen olyan közönséges lény, mint többi társaim. Sőt — mi több — tán még jó-magam is rá vetemedtem volna valami hétköznapi pálya választásra. — Pedig most mint tudom szánni szegény ügyvéd, polgármester etc. barátaimat, kik egész nap poros aktákat forgatnak, a mások apró-cseprő bajaival teszik gondterhessó szabad óráikat is . . . Hát még ezek a szerencsétlen doktorok! Törött lábakat raknak össze; sőt metélik el: fogat-huzato atyafiak kinorditásait kell élvezniük. Brr! Borzalom! Hátamban a hideg az ilyen nem kedvemre való foglalkozásoknak csak az elgondolására is. De hogy is lehet lelke valakinek: embertársait kínozni, metélni, mint ezek az orvosok teszik! Csakugyan embertelen munkát tel- jesitnek. Mi más, mennyivel lélek-emelőbb az ón hivatásom! Mily magasztos érzet az, mikor én a „K.-Bagosi Híradó“ ünnepnapi Számaiban egy- egy dics-himnuszszal rukkolhatok elő a legmég tán a harangozót is más városok katholikusaiból választanok magunknak, egyszerűen azért, mert nincs köztünk helybeli katholikus polgárok között elég megfelelő műveltséggel bíró tanult ember. Honnan van ez elmaradottság? Könnyű és világos a felelet. A magunk gyámoltalanságunkban és abban a 19-ik század felvilágosodott korszakában már egyáltalán nem illő konservativismusban, mondhatnám: felekezeti rideg elzárkozott- ságban, mely a katholicizmust az egész országban, de legkivált itt a mi városunkban jellemzi Nem akarunk, szinte fázunk a más vallás-felekezetűekkel egy- gyé lenni, testvériesülni még oly áldásokban sem, melyek pedig nem egyetlen felekezetnek, hanem átalában az emberiségnek, különösebben itt nálunk, e városnak közös kincsei. Nekünk hiába világítanak itt közvetlenül közelünkben szemeink előtt a tudomány fáklyái: nem akarjuk látni, -nem akarunk meleget árasztó fényességéből részt venni, csak abból a kicsinyes okból, mert protestánsnak nevezett csarnokból sugárzik az hi- vogatólag felénk. — Milyen régmúlt századokba való maradiság. . . . Igaz ugyan, hogy a református eklézsia tiszteletre méltó vezérférfiai a köz- művelődés templomának ajtajából kissé elriasztani iparkodnak bennünket az által, hogy a belépéshez tőlünk magasabb dijat követelnek, mint saját hitsorsaujabb divat elragadó voltáról, — vagya Mariska búzavirág- színű szemeiről, melyek mintha csak arany kalászok közül kandikálnának ki, a mikor rájuk borul arányba játszó szőke frufrujának dús erdeje. Ily elragadóan szép hasonlatokért hányszor nyertem már honoráriumként egy-egy hálás tekintetet, egy-egy meleg kézszoritást, vagy ily epedő kóróst: — Költő ur! Szavalja el a tegnapi versét nekünk. En tűzbe jövök, hangom olvadozni látszik: a kedves kicsike szemei könnybe láb- badnak a tulboldogságtól: — a társaság többi tagjai pedig — gondolom a rendkívüli elórzóke- nyülóstől — egyenként kipárolognak a teremből. — Mért nem lett ön Íróvá? —■ kérdi még „0“ is. — Hát nem irtani, a tegnapi számba is ? — felelem én. — Eh, hisz’ azt minden kocza pennás diák meg tudná tenni. írjon ön a nagy lapokba. Utóbbi szavait magam is megfontolandónak találtam: hanem első mondata mintha csak egy bomba-lövés lett volna illúzióim fellegvárába. Kétségbeesetten siettem megtudni a valót. — Hát kisasszongy is csak igy vélekedik az ón költeményeim felöl? — Dehogy úgy. Hanem százszorta jobban szeretném, ha Pesten látnám önt. — Mit értsek ebből? Tehát imádott Nagy- sád egyszerte már most is szeret?!
