Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-05-03 / 18. szám
Május 8, KUN-HALAS. 1891. hajtására hivatott kereskedelmi miniszter által a kivételek tárgyában készített rendeletnek azon tervezete, mely a kereskedelmi és iparkamaráknak véleményezés végett megküldetett. Terünk nem engedi, hogy annak minden részletével foglalkozzunk, s általánosságban azon megjegyzésre szorítkozva, hogy a gyakorlati kivitel szempontjából a konczep- czió szerencsésnek nem mondható — két fontos részletet méltatunk figyelemre, melyek mindegyike a fogyasztók érdekére támaszkodva, az elárusitás szabadságát védi. — nevezetesen, a fűszerkereskedők és szatócsok kivételére, és az országos vásárokoni elárusitásra vonatkozó részletet. Az 1872. évi ipartörvény a kereskedés fogalmát azonosította az ipar fogalmával, s annak daczára, hogy az 1875. évi kereskedelmi törvény külön jogszabályokat alkalmaz a kereskedők és kereskedelmi ügyletekre nézve, ezen fogalmi egyesítést a jelenleg érvényben lévő 1884. ipartörvény is fentartotta, miből szerintünk az következik, hogy a kereskedők és szatócsokra nézve is ugyanazon szüneti korlátolás lett volna kimondandó, mint az iparosokra, már csak azért is, mert az életben nem külön osztályok legalizálása, hanem inkább a létezők egybeolvasztására kell törekedni, mit csak az érdekközösség minél szorosbra fűzésével és úgy lehet elérni, ha mindenkire lehetőségig egyforma jogelvek és szabályok alkalmaztatnak. Az országos vásárok tekintetéből a rendelet tervezetének 15-ik pontja ezen kijelentéséből : „a törvényes munkaszüneti napra eső országos vásárokon az elárusitás jelen rendelettel korlátolva nincs“, mi mintegy előrevetett árnyékát látjuk ama régi óhajtás teljesültének, mondják, hogy a kocsi már pannoniai találmánya a magyarnak s a komárommegyei Kocs helységtől kapta nevét (minthogy kocs-i gyártmány volt), — de ez lehetetlen; mert a kocsi szó, egészen ilyen kiejtéssel, a Boszpomstól egészen Kin a határáig ismeretes a törökségnél s nem ujonan keletkezett, hanem régi török szó. Hogyan került volna e szó Pannóniából a mesz- sze keleti Tnrkesztánba? Hiszen Zemarkhosz, Justinus császár követe, már 568-bau egész sor kocsit látott Dizabulnak, az Ázsia belsejében lakó törökök fejedelmének udvarában. A krimi félszigetről átment utazónk a Fekete-tenger mellóki kozákok földére; majd tovább menve, beutazta a Kubán, Kuma és Teberde folyók vidékét, mely útja közben megismerkedett a karacsai, kabarda, avar, beszleni, oruszpi és nogai tatár népek főembereivel, a kiktől érdekes dolgokat hallott a régi magyarokról, s a kiknek öltözetéről ezt mondja: „Az ő ruházatuk igen csinos, még czifrának is lehetne mondani. A férfiaknak felső ruliájok épen olyan szabású, mint a mostani, a 11 i 1 a név alatt esmóretes köntösünk. Arany vagy ezüst zsinóros nadrágjok, piros, csinosan kivarrott csizmájok, kucsmájok olyan mint a régi magyaroké.“ — Őseinkre vonatkozó hagyományaikról pedig ezeket Írja: „Ezek (t. i. az említett népek főemberei) az egész társaság hallatára magokat többnyire a magyarok maradékinak mondották s midőn hallották, hogy ón Magyarországból jöttem közibök, kezemet szorították és atyafiaiknak neveztek. Tradícióból tudják, hogy a magyarok a Duna mellett telepedtek le. Hogy oszlottak el a magyarok, az iránt sok mesét és szájról-szájra ment hagyomásból merített tudósításokat beszéltettek. A karacsaiak és a tatárok azt állítják, hogy az Azovi tengertől és a Kuma viz partján fekvő M agyar várostól fogvást egész Derbendig a Káspi tenger partján magyarok voltak az urak. A Kaukázus tájékán húsz mely oda irányul, hogy minden országos vásár, tekintet nélkül arra, hogy a hét melyik napjára esik, a hónapnak azon napján tartassák, melyre az engedély szól, mert csak igy vehető eleje a különböző, s gyakran nem kevés zavart okozó azon bizonytalanságnak, melyet a vásárok napjának a hatóság belátása szerint egyik vagy másik napra áttételével meg- teremtetni szokott, holott mint mindenben, úgy itt is a rend az, ami a jog gyakorlati értékét biztosíthatja. Elmondottuk nézeteinket, melyek alapján azon meggyőződésünknek adunk kifejezést, hogy a szocializmus gyenge villámhárítójának mondható törvény aligha lesz elegendő a kitűzött czél elérésére. A baj gyökeres orvoslásának egyik fontos eszköze a vidéki iparosok érdekeinek istápolása; ezt kell támogatni, a vidéki ipar fejlődését, életképességét előmozdítani, s akkor a nagyvárosok és gyárak felesleges, tehát jól meg nem fizethető munkásai vidéken tisztességes, biztos kenyérkeresetet találván, elvonhatok lesznek onnan, hol jelenlétük a társadalmi rend biztonságát veszélyeztetni látszik, bár — hála a magyarok Istenének — hazánkban sokkal kevésbbé mint más államokban. —y. A gazdagság útja. i. Kevesen csináltak még koldus tarisznyát a királyi palástból. Budha csak egy volt; az is rég. Áz emberek nem azért tolonganak a börzére, hogy ott értékpapírjaikat kiosztogassák a szegények közt. Az arany-borjú aligha örvendett nagyobb tiszteletnek a Sinai-hegy tövében, mint a vasút századában. Kiki hajhászsza a meggazdagodás utait: ha el tudná-e találni az igazit? Csakhogy ezek az ösvények labyrinthusok. Aki el nem akar tévedni bennök, vigye magával a szerencse Ariadne fonalát. Mert itt nem minden ut Kómába vezet. A járt-ut már kátyus: mihamar megfeneklik rajta Fortuna szekere. A járatlanokon meg — nagyon könnyen letó- vedhet az igaz útról. Ilyen pech megesett még olyan idealistákon is, mint Farkas Menyhért, aki csak álmában akart a zöld-ágra vergődni; olyanformán, hogy nyerő számokkal álmodozott. Mégis í'áköltötték, hogy oly nagyobb- szabásu felső-mennyiségtani műveletekkel manipulált, melylyel a magas kormány figyelmét annyira magára vonta, hogy az kénytelen volt őt kitüntetni — ingyenes ellátással. Az e fajta kitüntetések azonban nem oly kapósak, mint — teszem fel —• a megyei árva- pónztárnokságok, vagy a csabai népbank, vagy. pláne, a posztkiszli. A nagy publikum a vagyonhoz jutás legkényelmesebb és legkevésbbé koczkáztatott módjának tartja, ha valaki türelemmel bevárja, mig rámarad az édes apja 200 ezer forintos birtoka. Abból aztán majd csak megél valahogy. Csak az a bökkenő ebben a taktikában, hogy — tapasztalat szerint — ez a türelem sem terem rózsát mindenkinek. Már pedig az embernek, hiába is tagadnék, csak a legfőbb vágya az életben, hogy jó életet élhessen. A vágyaknak pedig ellenállhat- lan erejük van, mint tavaszkor a rügy-fakadásnak. Aki az ár elé gátat rak, csak megnöveli erejét. — Medrét töltik be afolyónak?! Más ágyat ás magának. Jobb az elemi erőt inkább magára hagyni; vagy legfeljebb szabályozni, nemessé tenni. Különben is ón, ez egyben legalább, К e n á n n a 1 tartok, aki nem látja szükségesnek : megjobbitani az embereket, ügy van az alkotva már a teremtőtől is, hogy maguk a rósz következmények reformálják legradikálisabban meg a társadalmat. Sőt Hamlet preszszimizmusa szerint: nincs is sem jó, sem rósz; minden csak a felfogás dolga. Áz én felfogásom az, hogy, — ha az emberbe bele nem lenne oltva az önfentartási ösztön, az óletvágy, sőt élvvágy, a gondtalan ólhetós gondja: esze soh’sem találja el azon aprólékos kényelmi eszközökot, melyek őt darab időre boldoggá, a tudományt pedig előrohala- dottabbá tették. Mikor pl. a Darwin-fóle ősapa-csorda az égi fűztől lángralobbant fa melegénél enyhitkülönböző nemzetség bizonyítja a régi magyarok lakását. Két nyelv uralkodó itt, a tatár és cserkesz, de más dialektusok is vannak, pl. a balkhár népé, a kik magukat magyaroknak tartják. Egy tanult ember lakik a Nalcsi folyó partján, kinél, mint mondják, vannak még régi írások.“ Utazónk azt véli, hogy az említett népek által lakott területen a folyók, hegyek ós famíliák nevei igen magyarosak s például hozza fel a Csebi, Csala és a nemes Bitó családokat, továbbá a Kubány,, Kóma, Terek, Kis-Malka, Porz-Szukló, Lába, Bivala, Kárász, Dombai-Túp folyó- és helységneveket. Tovább menve, 1829. augusztus havában meglátogatta utazónk О 1 u - M a d s a r-t (Nagy Magyari), mely — mint mondja — 20 évvel előbb még nagy város volt, de akkor már nyomát sem találta valamely régi épületnek. A mostani, azon a helyen épült faluban 40 örmény, 80 német és 4 kalmük család lakik. „Bágyadt szívvel Nagy-Magyarit összejárván, a nélkül, hogy valami régiséget találhattam volna, onnan Kis-Magyari felé folytattam utamat 23 verszt- nyire. Áz egész utón látni még mély vermeket, a hol még 30 évvel ezelőtt régi épületek állottak, de a melyeknek ma nyoma sincs.“ Legnagyobb öröme akkor volt utazónknak, mikor a Nalcsi vizén túl száz versztnyire a hegyek közt lakó, о r u s zpi, bizingi. кhólán, balkhár ós dugur nevű népek főembereivel találkozott, a mely népek, szájhagyományaik után, még ma is magyaroknak vallják magukat s a többi szomszéd népek is ezt tartják róluk, meg a karacsaiak- és kabardiakról is. A dugur nép egyik főembere, Kazai Kubacsejev, azt mondta Besének, hogy atyáiktól számtalanszor hallották emlegetni, hogy a nagy magyar nemzet a Kaukázus hegyeit elhagyván, nyugat felé költözött; ők pedig (t. i. a dugurok) és az említett hat nemzetség, elváltak tőlük s itt maradtak mind e mai napig. A duguroknál maradt egy kőoszlop, melynek arab betűs felirata van s ámbár tudják olvasni (mert beszélnek törökül), de nem értik a tartalmát s igy azt hiszik, hogy régi magyar nyelve n vau Írva, melyen hajdan ők maguk is beszéltek. A balkhár nép között pedig ól egy nemzetség, mely a régi magyarok egyik vezérétől származik. — így beszélte ezeket Kazai Kubacsejev s valamennyi jelen volt társa bizonyította szavainak igaz voltát; mert, mint mondották, ezeket a dolgokat atyáik hagyták rájuk szájról- szájra adott tradícióban. Más alkalommal ismét találkozott Bese a dugur népből való emberekkel, kik arról értesítették őt, hogy a balkhar nép főnöke, a nem rég elhunyt Abdullah khán, valóságos ivadéka ez elköltözött nagy magyar népnek. Abdullah khán- nak két fia maradt, Bessát ós Bedelát, de ezekkel találkozni nem volt alkalma utazónknak. Az említett népek nyelvéről azt mondja Bese, hogy különbözik minden más kaukázusi nép nyelvétől, de sok olyan szava van, mely a magyarhoz hasonlít, pl. 1 e g = legény, d e z = tiz, j e g a (hideg)=jég, stb.; azonkívül a persa nyelv hatása is nagyon meglátszik rajta. Mennyire fájt utazónknak, hogy végre is el kellett válnia azoktól az emberektől, a kik őt vér szerint való rokonuknak tartották, igazi magyaros vendégszeretettel fogadták s forró kézszoritással bocsátották el körükből. „Mielőtt elváltam volna a duguroktól — Írja Bese — megkellett ígérnem, hogy jövő esztendőben két magyar ifjú, nemzeti öltözetben erre fog jönni látogatásukra. Ok kívánják a magyar köntös formáját nálok szokásba hozni. Legutolsó kérésük az volt, hogy török betűkkel egy papirosra tulajdon kezemmel leirott famíliám nevét örök emlékezetre letegyem, a mit meg is cselekedtem. Ennek a négy dugur nemes embernek termete, ábrázatja, még mozdulása is a magyarhoz igen hasonlít.“ Thúry József.
